A Citadella egy végtelenül egyszerű, ám annál szórakoztatóbb, gyönyörűen illusztrált és jóformán megunhatatlan taktikai kártyajáték, ami a középkori városok izgalmas világába kalauzol el bennünket, ahol uralkodókként elsődleges célunk lesz városunk felvirágoztatása. Összesen 8 kerületet kell felépítenünk gondosan összegyűjtött aranyunkból, mialatt különféle szövetségeseket választhatunk magunknak. Ez pedig amellett, hogy némi szerepjátékos beütést kölcsönöz a Citadellának, kellően változatossá is teszi, hiszen körönként váltogathatjuk karakterünket.

Összesen 8 szövetséges közül választhatunk (orgyilkos, tolvaj, mágus, király, püspök, kereskedő, építész, hadúr), melyek mindegyike sajátos képességgel vagy képességekkel rendelkezik. Ezek a képességek általában vagy nekünk segítenek, vagy az ellenfeleinket hátráltatják, de lehet egyszerre a kettő is; a mágus például lehetővé teszi, hogy ellenfeleinktől kártyákat szerezzünk, amiket aztán beépíthetünk saját városunkba. A kereskedő több aranyat kap, a hadúr pedig képes épületeket lerombolni, míg a tolvaj egy pillanat elszedheti a türelmesen összegyűjtött aranyat az utolsó centig. Ebből következik, hogy alkalomadtán kőkeményen szívathatjuk ellenfeleinket – vagy ők minket. A szerencse bizony komoly szerepet játszhat egy-egy menet végkifejletében.

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.

(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)

Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).

Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.

A Battle Royale berúgott és frigyre lépett az Alkonyattal, bizarr kapcsolatukból pedig egy fura trilógia született, melynek népszerűsége igen nagy, ám minősége annál szerényebb. A történet középpontjában Katniss Everdeen áll, egy jellemtelen tinilány, igazi Bella-klón a csúnya jövőben, ahol az emberek szórakoztatására gyerekeket zárnak össze amolyan erdei valóságshow formájában, hogy a lehető legváltozatosabb módszerekkel mészárolják le egymást.