Rupert Wyatt egyelőre inkább iparos, mint ígéretes filmrendező. A Majmok Bolygója: Lázadását ennek ellenére meglepően remekül koordinálta, amiből egyértelműen kiolvasható, hogy több potenciál kacsintgat benne, mint amit eddig lehetősége volt magából kihozni. A The Gambler is pontosan ezt a vonalat pedzegeti, ahogy folyamatos vibrálásban dobálja elénk a remek és középszerű jelenetek sokaságát. De mi is állhatna jobban egy hazárdőrnek, egy elcseszett szerencsejátékosnak, mint a káosz és a hétköznapiság keserű egyvelege. Jó és rossz pillanatok - győzelem vagy halál.

Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.

Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.