A mélyre nyúló, realista és giccstől mentes "állatfilm" szinte teljesen kihalt Hollywoodból. No nem mintha a múltban agyon lettünk volna halmozva ezek minőségi alfahímjeivel, mert úgy, kb minden huszadik beszélő-kutyás, szomorú-lovas mozira jutott egy-egy valamirevaló matéria, amit esetleg még költségvetésben is hajlandóak voltak megtámogatni. Michael Apted '88-as filmje igencsak szerencsésnek számíthatott, hiszen huszonkét milliót kaptak arra, hogy leforgassák. És egy felívelő karrierben lévő Sigourney Weavert.
A Gorillák a ködben igazi "discover-mozi", amelyből csak úgy szaglik a természet, a vadság, és amely elképesztő képekkel mutatja be, hogy az ember mire képes saját szenvedélyéért, mely szép lassan belepi egész életét.
Dian Fossey (Weaver) ugyan saját maga vállalkozik arra, hogy "megszámolja" az Afrika bizonyos részén élő gorillapopulációt (azaz felmérje, hogy mennyire sodródtak a kihalás szélére), de az első hat hétben egy darabot se lát. Már-már feladná, amikor végre áttörést ér el és megismerkedik új családjával, akikkel élete hátralévő részét tölti majd.
Apted rendezőúr alapvetően két kiemelkedő dologgal foglalkozik, de azokkal remekül: a gorillacsalád és Dian közti kapcsolat cizellált, olykor meg-megérintő kibontásával és gyönyörű prezentálásával, illetve annak minden keserű momentumával (az orvvadászok és az afrikai bürokrácia). Ez a film tetemes részét képezi, amiért nyugodtan hálásak lehetünk, ugyanakkor ennek következményeként veszik el a személyes háttér taglalása is. A másik, sokkalta kisebb egységet lefedő rész az utolsó harmadban hirtelen bedobott időugrással előhívott megszállottság bemutatása. Ami sokkal inkább tény, mint karakterfejlődés, mert az öt éves ugrás után Dian egész egyszerűen már egy gyökeresen más személyiség képét mutatja.
Ami egyrészt bámulatos és megdöbbentő, másrészt felületes és hiányos. Mert hihetetlen, hogy valaki egy bizonyos szakmai háttérrel olyannyira beleszeressen, átadja magát egy fajnak, amely ugyan nem a sajátja, de mégis akként kezeli, hogy képes legyen elpusztítani csapdákat, kunyhókat égetni, kisgyerekeket illetve hatalmon lévő embereket halálosan megfenyegetni és saját jövőbeli társát eldobni azért, hogy életét ezeknek a csodálatos élőlényeknek szentelje. Mint mondtam ez egyszerre lenyűgöző és sokkoló.
A másik oldalon viszont ott áll a kibontatlanság. Mitől válik ilyen elkeseredetten, szemellenzős antipatikus, depresszív és morózus figurává az egykoron életvidám és folyton mosolygó Dian? Miért nem látja be annyi év után, hogy egyetlen igazi társát saját önzősége miatt dobta el? Egyáltalán így érez-e? Vagy új családja minden hiányt enyhít? Ezekre és számos egyéb kérdésre a válaszokat nem kapjuk meg a filmből, így pusztán képzeletünk erejében bízhatunk.
Viszont amit kapunk az eszményi. A Gorillákkal töltött bámulatos jelenetek, melyekről még ennyi év távlatában sem mindig könnyű megítélni, hogy éppen speciális effektek-e vagy valódiak, ami dicséretes. A dzsungel sötétzöld mélyének atmoszférájából csak úgy ömlik a szabadság és a befogadás fantasztikus ereje, amely a felfedezés örömét afféle gyermeki ámulattal itatja át. És ez iszonyúan kevés állatfilm sajátossága, de egyben a legjobbaké.
Sigourney Weaver domináns, karizmatikus anyatigrisként védi minden porcikájával az övéit, mintha az Alien kőkemény Ripleyjének állhatatosságából hozott volna egy kisebb szeletet. Jelenléte központi és elnyomhatatlan, ugyanakkor mind Bryan Brown (a Nesönel dzséográfik fotósának szerepében), mind az örök segítő és nyomkövető szerepében feltűnő John Omirah Miluwi asszisztálása rengeteget tesz hozzá a filmhez.
Viszont szokatlan módon (ahogyan egy állatos filmtől várnánk) nincs happy end. A film befejezése máig tisztázatlan körülményekkel tűzdelt tragédia, amely fájdalmas és emberi, mégis gyönyörű és tiszta. A zárókép önmagért beszél. 8/10
