A Blake Crouch regényeiből kis-képernyőre adaptált, ködös-misztikus tévésorozat a Fox-on (!Deja vu) már akkor gyanús volt, amikor a semmiből kísérteties csendben előtűnt M. Night Shyamalan neve, mint producer és a pilot rendezője. Bah. De a kritikák nem bántak rosszul vele, és a Twin Peaks-Truman Show analógia kiválóan hangzott, amit sikerült is fenntartani öt részen keresztül. Aztán a Wayward Pines ígéretes, izgalmas kisvárosi thrillerből ócska sci-fivé változott, és akkora cápát ugrott, hogy beszakadt a képernyő - mármint nekem, mert nem olvastam a könyveket (my bad). Van visszaút?
Talán. (SPOILERESSÉG A TOVÁBB UTÁN).
Egy dolgot rögtön az elején érdemes tisztába tenni: a Chad Hodge kezei alatt futó Wayward Pines egy ótvar nagy B-kategória. Hiányzik belőle mindenféle precízség, aprólékosság, kiemelkedő (mondhatnám azt is, hogy jó) színészi játék, de pont ezek miatt lengi be egyfajta tévénézős-kíváncsiskodós báj, amelyet az ember talán gyerekként érzett utoljára igazán. Matt Dillon (Max Payne filmet neki az isten szerelmére!), mint vezető, nyomozó, apa és férj, tökéletesebb nem is lehetne egy olyan főszerepre, ahol ki kell deríteni az igazságot, és mellette nagyokat sóhajtani. Kár, hogy nem dohányzik.
Ezért nevetséges hallani olyan analógiákat, amelyek a Lost-hoz hasonlítják. Lehet, hogy Lindelof átbaszott mindannyiunkat, de ő tudott karaktert írni, építeni, árnyalni és fejleszteni (miközben tonnaszám gyártotta a mindfuck-ot) és Matthew Fox csürhéje kiváló karakterszínészekből állt össze. Ott volt súly, tét, és dráma. Itt csak hatalmas, rezignált sóhajok puffognak a kisvárosi atmoszférában, amelyekről gyakran leesik a műbajusz és idejekorán elfolyik a kamukönnycsepp. Végül is valahol mindez jogos: hisz az egész város egy színlelt közösség, szerepet játszó múltjuktól megfosztott emberekkel, de azért na.
A misztikum, a ködben való tapogatózás egészen az ötödik részig kiválóan működik. A kisváros nyomott, rémisztő és idegen hangulata nem hagyja nyugodni az embert. Mindenki keresi, kutatja, várja, hallani-látni akarja a válaszokat, de ahogy WP lakói, úgy mi is csak az ötödik részben leszünk beavatva az óriási titokba. És azt kell mondjam inkább esett volna még az eső 2-3 napig, miközben Ethan (Matt Dillon) és Pope Sheriff (Terrence Howard legalább van annyira jó, mint a karaktere) egymást püföli a város határán felhúzott óriási villanypásztor mellett.
A WP másodligás jellege valahol ott is előjön, hogy minden egyes húzása olyan, mintha valami sokkal jobból lopták volna: a megfigyelés, a kísérlet egy új, kreált közösségben (Truman Show ugyebár), a Besték pedig valami ócska horrorfilmre hajaznak (mintha a Barlang szarul sikerült előfutárai lettek volna), a posztapokaliptikus világ, kipusztult emberiség, hibernáció... percekig lehetne még sorolni. Lényeg a lényeg, nem tudom, hogy ezt a sorozat, pontosabban a megvalósítás számlájára írjam, vagy Blake Crouch összelopkodott mindent, hogy megírja a regényét, de azért mindennek van határa. Ugyanakkor a regényeket ismerők azt mondják a sorozat eltér az ottani történésektől, szóval...
De a csütörtök este adásba került hetedik rész ugyanakkor visszahozta az izgalmat, a megválaszolásra váró, újabb kérdéséket (és persze a béna drámázást), na meg azt, hogy a sorozat ne essen ki túlságosan kényelmes környezetéből. Avagy a Wayward Pines akkor a legjobb, amikor nem akar nagyra törő sci-fi lenni és saját, bensőséges, kreált műanyag közösségében játszódik. Néhány kérdéskör elgondolkodtató, érdekes dolgokat vet fel, amelyekkel érdemes eljátszadozni. Ha másban nem is (bár Matt Dillon futása és kétségbeesett arca nem kis teljesítmény, jó, nem oltom tovább, mert bírom a csávót), ebben mindenképp szórakoztató a Wayward Pines és azok, akik látták az első évadot végig, igencsak pozitívak.
Nem mondom, hogy hiszek is nekik, de nézzük meg mi lesz a sorsa a kisvárosnak. 6/10
