A valaha készült legjobb szerepjáték?
A CD Projekt RED nevű lengyel fejlesztőcsapat mindig mert nagyot álmodni. Ám amikor két kiváló akció-RPG után közölték, hogy a Witcher-trilógia záródarabjával a világ legjobb szerepjátékát akarják elkészíteni, az azért elég erős túlzásnak tűnt, még ha kivételes tehetségük és a rohamtempóban bővülő szakmai tapasztalatuk megkérdőjelezhetetlen is. A négy év lázas munkája során megszületett Wild Hunt viszont minden egyes játékpercével makacsul igyekszik az orrunk alá dörgölni, hogy a fejlesztők nem a levegőbe beszéltek. De hogy céljukat sikerült-e elérni, az egyelőre maradjon meg kérdés formájában; talán mire a cikk végére érünk, megleljük rá a keresett választ.
A készítők elárulták, hogy minden tervüket sajnos nem tudták maradéktalanul véghezvinni, ugyanis a fejlesztés több pontján is előre nem látható akadályokba ütköznek, s ezek következtében kénytelenek voltak olyan kompromisszumokat kötni, melyek a hatékonyabb működés érdekében elsősorban grafikai minőségromlással jártak. A Wild Hunt látványvilágát elnézegetve azonban aligha panaszkodhatunk, nagyon alaposan át kellene ugyanis fésülni a piacot, hogy hasonlóan szép játékra bukkanjunk. A realisztikus és meseszerű ábrázolás különleges elegye tökéletesen eleveníti meg azt a gazdag fantáziavilágot, amit Andrzej Sapkowski, neves lengyel fantasy-szerző álmodott meg, majd festett le méltán népszerű regényeiben és novelláiban.
Mivel a játék története is ezen művek sokaságából táplálkozik, nem is annyira meglepő - viszont nagyon is csodálatra méltó - annak komplexitása. Kis túlzással ugyanis kijelenthetjük, hogy a Wild Hunt bármelyik mellékküldetése több tartalommal, izgalommal és kreativitással bír, mint a legtöbb RPG teljes fősztorija. És ahogy azt egy történetközpontú szerepjátékban illik, döntéseinkkel és cselekedeteinkkel sokszor mi magunk is befolyásolhatjuk az események alakulását. Jelentéktelen apróságoktól egészen a sorsdöntő fordulatokig szinte mindenben szabad kezet kapunk, így bizonyos helyzetekben célszerű alaposan átgondolni, hogy mit tegyünk vagy mondjunk, ráadásul előfordulhat az is, hogy néhány döntésünk következménye csak 10-20 óra játék után üt vissza. Még az is a viselkedésünktől függ, hogy a legvégén Geralt rátalál-e élete párjára (esetleg párjaira…?), vagy agglegény marad?
De ne küldjük el drága witcherünket ilyen hamar nyugdíjba, hiszen roppant hosszú út áll még előttünk, melyen a türelmetlenebbek akár 50 óra alatt is „végigrohanhatnak”, de ha igazán fel akarjuk fedezni a Wild Huntot, akkor ennek a többszörösében kell gondolkodnunk. Egyes becslések szerint 2-300 óra is kevés a játék kimaxolásához, ami első hallásra szükségtelenül soknak tűnhet, ráadásul azt is nehéz elképzelni, hogy ennyi idő alatt ne laposodna el a játékmenet. De elég csak belekóstolni, és a mesterien szövögetett történet majd gondoskodik róla, hogy percekről, órákról és napokról megfeledkezve, két kézzel kapaszkodjunk a controllerbe vagy billentyűzetbe, teljesen belemerülve a Wild Hunt lassan hömpölygő, de szemtelenül addiktív játékmenetébe.
Kalandjaink kezdetén a világ nem épp a legszebb arcát mutatja: a háború perzselte földön lépten-nyomon megcsonkított tetemekbe botlunk, az utakat bitófáról lógó holttestek szegélyezik, a kisebb falvakat rablóbandák tartják rettegésben, a városokban pedig mindennapossá váltak a boszorkányégetések. És ha a helyzet még nem volna elég kilátástalan, különféle szörnyetegek és kísértetek vernek rendre tanyát a korrupció, a becsvágy, a fajgyűlölet és a vallási fanatizmus eme véráztatta káoszában. Igazi, witcherhez illő környezet ez, Geralt pedig szemrebbenés nélkül veti bele magát a képtelenebbnél képtelenebb események sorozatába, mikor tudomására jut, hogy Ciri, az „Ősi Vér gyermeke”, hősünk afféle fogadott lánya bajban van. Cirit a rémséges teremtményekből álló Vad Falka üldözi keresztül-kasul a birodalmakban. A mi dolgunk, hogy még a Vadak előtt a nyomára bukkanjunk, mialatt utunkat ezernyi akadály, ellenség, valamint régi és új barát keresztezi. És a játék még csak ezután fog igazán beindulni…
Az előző résszel ellentétben most egy hatalmas, nyílt világ várja, hogy bebarangoljuk – és a hatalmas itt úgy értendő, hogy a Witcher 2 szintén nem aprócska játékterénél kb. harmincszor nagyobb területen kószálhatunk. S tehetjük mindezt gyalog, úszva, lóra pattanva, hajóra szállva, de a „gyorsutazás” lehetőségét is beépítették a készítők a programba. Ezt azonban kisebbfajta vétek kihasználni, hiszen az alapjáraton szemkápráztatóan szép, vadregényes tájak a napszakok és az időjárási viszonyok dinamikus változásával még jobban megelevenednek körülöttünk. Vadon élő állatok iszkolnak előlünk, magas fák hajladoznak a szélben, lombjukat makacsul cibálja az éjszakai vihar. Majd amikor a reggeli nap sugarai áttűznek az ágak közt és megcsillannak különféle épületeken és tereptárgyakon, az már-már bizsergető – jelentsen ez a szó bármit is.
Ami mentségére szólhat annak, aki esetleg a virtuális túrázásról lemondva mégis a gyorsutazás lehetőségével élne, az nem más, mint a lovunk irányíthatóságának nehézkessége. Önfejű hátasunk ugyanis nem mindig hajlandó tudomást venni szándékainkról és késve vesz be kanyarokat vagy elfelejt ugrani, ráadásul külön tehetsége van a legapróbb akadályok megtalálásához is. Ezek nagyobb sebességekkel vágtázva sajnos elég gyakori hibák, de a lóversenyeken (mert ilyenek is vannak) tudnak igazán bosszantóak lenni. Ami viszont jó hír, hogy ezzel ki is végeztük a Wild Hunt negatívumait. Igaz, kisebb grafikai bugokkal azért találkozni időnként, pl. amikor Geralt haját még azután is lengeti a szél, hogy belépett egy házba (persze a horrorfilmekből mindannyian megtanultuk, hogy a régi épületek huzatosak, de azért mégis…). De mutassatok egy játékot, amiben nincsenek ilyen kis bugok (pasziánsz nem ér).
Mindezek ellenére a barangolás már önmagában egy élmény, de mit érne az egész küldetések nélkül? A történet komplexitásából kifolyólag már a fő küldetés is több szálon fut, melyek időnként összekapcsolódnak, máskor szétrebbenek, majd újra egymásba gabalyodnak. Természetesen bármikor elvállalhatunk ezekhez szorosan, lazán, vagy semennyire nem kapcsolódó mellékküldetéseket, de elmehetünk szörnyvadászatra vagy kereshetünk kincset is. Ahogy már némi túlzással fentebb említettem, ezek a másodlagos történetszálak példátlanul tartalmasak, már-már regénybe illően cselekményesek, fordulatosak és izgalmasak, sokszor pedig kifejezetten humorosak vagy épp szívszorítóan szomorúak. Ami biztos, hogy színvonalban és összetettségben egyáltalán nem maradnak el a fő sztoritól. És ez az, amiben a Wild Huntnak egy szerűen nincs vetélytársa a piacon.
A kismillió szálon futó, földrészeken szerteágazó cselekmény mégsem válik kaotikussá. A menüben bármikor kiválaszthatjuk az elkezdeni vagy folytatni kívánt küldetést, a képernyő jobb felső sarkában pedig már meg is jelennek az utasítások. Fölöttük egy minitérkép pontsorral jelzi az utat, valamint hogy hány lépésre vagyunk a céltól, így a távoli célpontok esetében sem kell előkapni a nagy térképeket és onnan kibogarászni, hogy merre is induljunk. De a térképek sem jeleznek mindent, időnként magunknak kell rájönnünk, hogy merre is az arra, ehhez pedig különleges és roppant kifinomult witcher-érzékeinket kell használatba helyeznünk. Néha mások számára nem hallható, látható vagy érezhető nyomokból tudjuk csak kifürkészni, pl. hogy mi végzett a falu néhány lakosával, és hogy hol keressük? Az efféle „nyomozás” pedig egy újabb réteggel bővíti az amúgy is tartalmas játékmenetet.
Hősünk foglalkozásából adódóan nem veti meg a harcot sem, ráadásul az évek során, mondhatni, művészi szintre emelte a gyilkolást. Két kardunk mellé kapunk számszeríjat is, amiket kiegészíthetünk még csapdákkal és bombákkal. Alkímia segítségével gyógyító vagy épp sebző főzeteket gyárthatunk, és nem szabad megfeledkezni a mágikus jelekről sem. Fegyvereinket és képességeinket rendeltetésszerűen használva/kombinálva igen komoly összecsapásokban vehetünk részt, rontsanak ránk akár szörnyek, akár banditák hadai. A csaták horrorfilmbe illően brutálisak, minden jól irányzott és időzített suhintásunkra testek szakadnak szét, fejek válnak el a nyaktól és a fegyvert még görcsösen markoló kezek meg kizsigerelt torzók hullanak a vérpermettől sűrű levegőben.
Áldozatainkat kifosztva értékes tárgyakhoz és trófeákhoz juthatunk, melyeket rásózhatunk a kereskedőkre vagy akár fel is használhatunk. Számos tárgyat szétbonthatunk alkotóelemeire, hogy azokat pl. fegyverkészítéshez használhassuk a későbbiekben. Ahogy az lenni szokott, sok tárgy vagy páncél használata szinthez kötött, ám a Wild Huntban meglepően lassú a karakterfejlődés, viszont annál nagyobb fejtörést okoz, hogy a szintenként elérhetővé váló, nehezen megszerzett 1 db képességpontot mely tulajdonságunk javítására költsük? Ebben tehát nem túl bőkezű a játék, de miután eldöntöttük, hogy a közelharcra, íjászatra, netán az alkímiára vagy a jelekre szeretnénk-e nagyobb hangsúlyt fektetni, már kellően motiváltak vagyunk a képességpontok szorgos gyűjtögetéséhez.
A játékmenet annyira sokszínű, hogy minden részletére hely és idő hiányában nem térnék most ki, meg persze nem akarok megfosztani senkit a felfedezés öröméről. Két dolgot kell még mindenképpen kiemelnem: az egyik Ciri, Geralt tanítványa, akinek a karaktere a történet bizonyos pontjain játszhatóvá válik. Kicsit furcsa, mégis üdítően hat, hogy Geralt helyett egy lánnyal szeletelhetünk; ez is csak hozzátesz az élményhez. A másik nagyon kellemes meglepetés a Gwynt (vagy Gwent). Ez egy gyűjtögetős kártyajáték, ami igen nagy népszerűségnek örvend a Witcher világában. Ha kedvünk szottyan, mi is összemérhetjük másokkal a tudásunkat, hogy őket legyőzve új és ritka lapokkal bővíthessük paklinkat. Ez tulajdonképpen egy játék a játékban, amit nem muszáj használnunk, de hiba lenne kihagyni, mivel annyira szórakoztató, hogy már önmagában megérdemel min. 40 beleölt órát.
A magyar felirattal is megtámogatott Wild Hunt mesterien elegyít mindent, amiért az első két részt szerettük, és mindezt új, kreatív ötleteivel, árnyalt, hiteles karaktereivel, lehengerlő zenei aláfestésével, megkapó történetével összegyúrva képes a játékélményt és a hangulatot újabb és újabb hatványaira emelni. Semmihez sem mérhető tartalmasságánál és összetettségénél fogva a Witcher-trilógia befejező része nem más, mint egy kis dobozba zárt hatalmas világ, mely rendre kiharcolja, hogy heteken, hónapokon át, minden egyes nap, több órára elvesszünk annak sűrű erdőkkel körülvett hegyvidékei, tajtékzó hullámok nyaldosta szigetei és ormótlan városfalai között. És mi a 100. játékóra után is fáradhatatlan lelkesedéssel és szűnni nem akaró kíváncsisággal vetjük bele magunkat ebbe a mágiával és misztikummal átjárt, lebilincselő világba.
Tökéletes játék nincs. Soha nem volt, és valószínűleg ezután sem lesz. A Wild Huntnak is megvannak a maga hibái, de ezekkel a hibákkal feltehetőleg a fejlesztők és a játékosok is kényelmesen együtt tudnak élni. Egy fantasztikus sorozat parádés lezárása ez; méltó búcsú egy rokonszenves szörnyvadásztól. Nem állítom, hogy a Wild Hunt lenne minden idők legjobb szerepjátéka, csak annyit tudok, hogy én még nem találkoztam jobbal.
THE WITCHER 3: WILD HUNT
Stílus: RPG
Játékidő: 100+ óra
Platform: PC, PlayStation 4, Xbox One
Fejlesztő: CD Projekt RED
Kiadó: CD Projekt
Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnéd, hogy örüljünk, akkor nyomj rá egy lájkot és kövess minket facebookon is!
