„Mitől félsz jobban? Attól, hogy őrült vagy? Vagy attól, hogy nem?”

Van egy hely, ahol mindennap karácsony van, és nem létezik se bánat, se szomorúság. De ez csak a látszat. A felszín alatt a borzalmak birodalma ez. Egy hely, valahol a fizikai világ és a fantázia határán. Egy tébolyult elme kreálmánya, eltűnt gyerekek megfakult emlékének ördögi játszótere. Karácsonyország...
Van egy gonosz öregember. Charles Manx. Egy vámpír, aki vér helyett a gyerekek boldogságával táplálkozik. Egyedülálló anyák csemetéit rabolja el, majd szállítja őket szeretett Karácsonyországába, mialatt a szülők sorsát segédjére, az elmebeteg, szadista Bingre bízza...
Van egy nő. Vic McQueen, aki Manxhoz hasonlóan különleges képességgel rendelkezik. Csak ő képes felvenni a harcot a gonosszal, ami elkerülhetetlenné válik, mikor Manx az ő gyerekét szemeli ki Karácsonyország következő lakójának...

Stephen King fiacskája minden könyvével csak jobb lesz. A horrorkirály trónjának potenciális várományosa harmadik regényében ismét egy remek rémtörténettel igazolja helyét a műfaj nagyjai között, ezúttal ráadásul terjedelemben sem marad alul a papával szemben. Ijedelemre azonban semmi ok; a NOS4A2 (ejtsd: Nosferatu) mind a 900 oldala fantasztikus olvasmány, ami ragyogó képzelőerőről és kivételes írói tehetségről árulkodik.

Hill szokásához híven egy igen sajátosan abszurd alaphelyzetbe kényszeríti hőseit, nem kímélve azokat, sőt ami azt illeti, kimondottan szemét módon bánik velük. Kegyetlenkedése azonban kellően kifizetődik, hiszen még akkor is feszült figyelemmel várjuk a jó és a rossz küzdelmének végkifejletét, ha tudjuk, hogy több száz oldal választ el tőle. Hill ösztönösen jól ír. Soraiban mohón lüktet egyfajta gyermeki izgatottság, az alkotás felhőtlen öröme, a mesemondás csillapíthatatlan vágya. Mégis sikerül elkerülnie a túlírást. Regényének roppant terjedelme és karaktereinek keserű sorsa ellenére is könnyedén, elegánsan forgatja a tollat az első oldaltól az utolsóig, mialatt olyan élénk és kifejező képeket vetít lelki szemeink elé, mintha a Pokol színházának díszpáholyából figyelnénk. Az előadás pedig magával ragadó, különleges és maradandó élmény.

A fordulatokban gazdag, meseszerű történet csak úgy roskadozik a fantáziadús ötletek súlya alatt. Horror, fantasztikum és dráma keveredik egymással, itt-ott némi humorral megfűszerezve, miközben érdekes, sablont hírből sem ismerő karakterek népesítik be ezt az ismerős, mégis szürreális világot. Manx a velejéig romlott, ennek ellenére – akár a legtöbb őrült – megrögzötten hisz abban, hogy jót cselekszik a gyerekekkel, amikor Karácsonyországba hurcolja őket. De hűséges segédje, Bing, a Gázálarcos ember, a rémes rímfaragó eszelős figurája is éppen ilyen jól kitalált, harsány karakter. A másik oldalon pedig ott a hányatott sorsú Vic, az anyatigris, és gyermekének apja, a dagadt geek, kik szintén ügyes jellemrajzzal és hiteles (de cseppet sem felesleges vagy unalmasan túlmagyarázott) háttértörténettel bírnak.

Míg King annak idején népszerű sör- és autómárkákkal, egykori rock-slágerek dalszövegeinek vagy más bestseller-írók munkásságának felidézésével tette megfoghatóbbá, valóságosabbá a legelborultabb rémlátomásból táplálkozó történetét is, addig Hill mindezt a mai olvasó igényeire szabva finomította. Ő leginkább filmek, sorozatok, képregények említésével és egyéb popkulturális utalásokkal pumpál még több hitelességet soraiba, még több életet karaktereibe, amitől úgy érezzük, azok akár a szomszédaink is lehetnének. Vegyük például az alábbi párbeszédet:

– Mit mondott, hogy hívják? – szólalt meg, azon tűnődve, hogy hátha félrehallotta. 
– Bing. 
– Mint az internetes keresőmotor? 
– Igen. De én a Google-t használom.

Vagy nézzük meg ezt:

– FBI-ügynök vagyok. Tabitha Hutternek hívnak. Az irodában a kollégák nagy része úgy hív: Tabby, a hutt. – A nő visszafogottan elmosolyodott. 
– Ez vicces. Engem Jabba, a huttnak hívnak az ismerőseim. De, mondjuk, engem azért, mert egy hájas szarházi vagyok.

Pergő, humoros, életszerű. Természetesen csengő, görcsmentes mondatok láncolata.

Hill óriási kedvvel és kifogyhatatlan energiával szövögeti meséjét. Öröm látni, ahogy megszelídíti a szavakat és azok a parancsára finom sorokba rendeződve, költői szépségű leírásokká terebélyesednek. A bekezdések fejezetekké duzzadnak, a fejezetek pedig beleömlenek Karácsonyország rémes, rideg valóságába.

A NOS4A2 Joe Hill eddigi legkiforrottabb, legérettebb munkája – és egyben a leghosszabb is. Viszont olyan érdekfeszítően boncolgatja a történetet és olyan lebilincselően fogalmaz, hogy lehetetlen letenni a könyvet (rohadt nagy közhely, de nem lehet pontosabban meghatározni) - pillanatok alatt elrepül az a 900 oldal. Kivételesen jó rémmese ez: feszült, megható, fantáziadús történet családról, összetartozásról, szeretetről, küzdelemről és kitartásról.

Leszállt az éj, és magával hozta a horrorkirály trónjának törvényes örökösét, puttonyában ezernyi rémálom ígéretével. Boldog, örök karácsonyt, ho-ho-ho!