A Birdman más. Először is totális zsánerváltás Alejandro Gonzalez Inarritunak, aki négy halállal kokettáló, ólomnehéz dráma után áttért valami embert próbáló, tudatos, cinikus, vicces és bizonyos aspektusaiban meta-filmre, amelyet pont belőle soha, de soha nem néztem volna ki. Másodszor, a Birdman valami olyan ösztönös, de emellett ugyanakkor átgondolt, komplex, szatirikus és borzasztóan szomorú darab az öregedés és a létezés kulcskérdéséről, amelyre már nagyon régóta szüksége volt Hollywoodnak. Úgy értem ebben a formában. A retro és a "nagy visszatérések" már semmi újat sem rejtenek magukban, sőt, az elmúlt néhány évben már hozzájuk is szoktunk, de Inarritu filmje végre egy olyan aspektusból mutatja ezt meg, amely levakar magáról mindenféle mázat és alatta a szánalmas, beteg, kiöregedett, lecsupaszított és riasztó valóság van, amely rémisztően őszinte. Michael Keatonnek pedig ezzel kell szembenéznie - nincs könnyű helyzetben.
Vannak azok a fajta filmek, melyeken letagadhatatlanul látszik a profizmus, az apró darabkák tökéletes, már-már természetellenes beillesztgetése, a casting, az egyszerű, de hatásos szimbólumok, a sorok között húzódó mondanivaló. De ez még mindig az a hollywoodi film, amelyen ugyan látjuk a mesterséges előállítás kitüremkedő jeleit, de ennek ellenére képesek vagyunk baromira élvezni azt.
A Birdman ennek a típusnak az ellentéte.
Ugyan néhány képkockáján itt is érezni a mesteri átgondoltság és komplexitás értő kezeit, de arányaiban a Birdman igazi ösztönfilm. Az a fajta, melyben fortyog az ambíció, ami nem azért akar kurvajó lenni, hogy elhalmozzák díjakkal, hogy Oscarra jelöljék, hogy picsasok pénzt kaszáljanak vele, hanem, hogy érezhessék, fürödhessenek abban a tudatban, hogy valami elképesztő dolgot alkottak.
És Riggan Thomson - avagy Michael Keaton, illetve mindkettejük - pontosan ezt testesíti meg. A szenvedélyt, az eltökéltséget, a megszállottságot, amely tűzön-vízen, házasságon, gyerekeken, megalázkodáson, nyereségen, veszteségen keresztül elvakultan hajtja az embert és ami nélkül képtelen élvezni az életet. Amelyért bármit és bárkit képes feláldozni csak, hogy újra érezhesse mámorító ízét. És Edward Norton egyik jelenetében tökéletesen meg is fogalmazza ezt, még ha konkrétan nem is mondja ki. Ahelyett, hogy azt mondaná, amit a fiatal és dögös Emma Thompson Stone (öregszem!) által eljátszott ex-narkós hallani akar (hogy azt mondja "meg akarlak dugni"), azt mondja, hogy kitépné a szemeit és sajátjai helyére rakná, hogy azzal a korral láthassa újra a világot. És ebben minden ott van. A színész, aki már képtelen az életet a deszkákon kívül élni, aki számára az egész világ egy kibaszott nagy megjátszás és csakis a közönség előtt való élet az igazi. A többi csak színjáték és háttérzaj. Olyan, mint Jake La Motta számára az idő, amelyet a ringen kívül tölt.
Ezért KELL, hogy ez a darab a Broadwayen sikeres legyen. Hogy Riggan leszámolhasson a démonaival, az elbaltázott karrierjével, de legfőképp azzal a madárral, amely állandóan basztatja, amely folyamatosan azt harsogja az agyában, hogy nem érsz szart sem, hogy ez az egész nem neked való, te nem tartozol ide, te a felhők között vagy csak igazán elemedben, ott ahova a három blockbuster emelt fel még két évtizeddel ezelőtt. Riggan egyszer meg is adja magát. Beismeri, hogy ő nem való ide, az egész egy szar, és a közönség csak kiröhögi, senki nem veszi komolyan, és az egész előadás bukásra van ítélve. Szerencse, hogy az ügynöke (Zach Galifianakis visszafogott, és talán ezért jobb, mint általában). pont jókor van jó helyen, a jó hazugsággal a zsebében és megtámogatja Riggant, mielőtt az totálisan és visszavonhatatlanul elvesztené az eszét.
És nyilván Michael Keaton játssza Riggant. Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy jött ő a képbe, Inarritu alapból őt akarta-e vagy sem, a lényeg, hogy telitalálat. Keaton úgy néz ki, mint egy pocsék állapotban lévő rákos, vagy ahogy ő mondja, egy csontsovány leukémiás szerencsétlen fasz. A bordái kilátszanak, a feje visszataszítóan kopaszodik, és a sármjából pontosan semennyi sem maradt, amióta Batmant játszotta anno. Szarabbul nem is festhetne, na. Igazából pontosan ezért hat olyan kiábrándítóan, ugyanakkor megindítóan szomorúnak a film, amelyben Keaton olyan visszatérést produkál, amelyet nem lehetett nem Oscarra jelölni. Nem zsidót, nem retardáltat, nem homokost, és nem egy igaz történetű legendás sportolót játszik, hanem egy megöregedett, szerencsétlen faszt, aki se nem volt jó apa, se nem volt jó színész, de most mindent megtesz azért, hogy ezen megpróbáljon változtatni. Hogy újra hallja a zenét. És erre az évek óta komolyan vehetetlen, nevetségesen leamortizálódott Oscar-díjnak még nagyobb szüksége volt, mint nekünk nézőknek. De mi legalább mindenképpen nyertünk vele. 9/10