Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.

Van abban valami fenemód bájos és könnycsalogató, ahogy az Így jártam anyátokkal-nak kilenc évados kálvária, régóta tartó, baszott mély hullámvölgyek után sikerül felmutatni a barátság értékének fontosságát. Hogy az egész sokkal nagyobb és összetettebb annál, hogy a kilenc éve tévés baráti körünkbe fogadott karakterek végül kibe lesznek szerelmesek. És ugyan lehetséges, hogy már hosszú évadok óta a közelében sem volt a sorozat annak a kreatív humor-orgánumnak, amelyen az első három fantasztikus szezonban megszólalt, de időközben jól változtatta meg az irányt. Nem tökéletesen, de meglehetősen jól gyúrta be a drámát az elborult pillanatok, a hétköznapok változatlanul sodródó perceinek sokasága közé.

Galéria az alábbi kép alá rejtve.

"Az a nő megérdemli a bosszút, mi pedig megérdemeljük a halált."

Vérben ázott, félholtra vert, fejbelőtt állapotos menyasszony fekszik egy El pasoi kápolna kellős közepén. Lemészárolták az egész násznépet, az utolsó szál szerencsétlen fekete bőrű zongoristáig. Profi munka. Tökéletes kivégzés egy istenverte, koszos, legyektől bűzlő porfészekben, ahol éppen csak a gyalogkakukk nem rohan át az úttesten a prérifarkassal a nyomában. Az összes beállítás, a félközelik, a színváltások, a dialógus gyönyörű, ízes, tömör, határozott csengése, a kiváló esztétikával válogatott zenei betétek mind egy szálig olyan picsamód stílusosak, hogy sértik az egóm. Már szinte fáj tőlük a stílust észlelni képes összes érzékszervem.

Tarantino Kill Bill-je a kungfu-film és a spagetti western olyan tökéletes íz- és esztétikakombinációja, aminél szebb hommázst amerikai földről a műfaj nem látott és valószínűleg nem is fog.