Az egyik általam olvasott kritika összegzése szerint Alan Ball a sorozatozás talán legtermékenyebb időszakából származó mesterműve legalább annyira szól az életről, mint a halálról. Ezzel mélységesen egyet kell értenem. A Sírhant művek vérbeli családregény, mely olyan őszinte és leplezetlen hitelességgel mesél magáról az életről, amelyre nem sűrűn van példa.

A maga fekete, hétköznapian drámai, ugyanakkor mindennemű mesterkéltségtől mentes hangvételével igazi klasszikusa a tévétörténelemnek.

A temetkezési família otthona mindennap a halál terhével nehezíti életüket és emellett még saját démonaikkal, problémáikkal is meg kell küzdeniük. Akarjanak is akármennyire normálisak lenni, sosem sikerülhet nekik igazán, mert azt a rengeteg, vaskos fájdalmat elviselni, ami nap, mint nap pusztán a foglalkozásuk okán éri őket szinte fizikai képtelenség. Nem csoda hogy mindenféle beteges képzelgés fészkeli bele magát az elméjükbe. Ugyanakkor mindnyájan a boldogságot keresik, feltekintve a márványlapú koporsóból, amit számukra talán még az átlagosnál is nehezebb megtalálni. De végül, azt hiszem sikerül.

Alan Ball drámasorozatának egyfajta esszenciális konklúziója az, hogy soha nem menekülhetünk el saját magunk elől. Tagadhatjuk, leplezhetjük valódi személyiségünket, de ha szép, tartalmas, de legfőképp boldog életet szeretnénk élni, akkor elengedhetetlen megválni saját korlátainktól. De felesleges illúziókat ne tápláljunk. A Sírhant művek egyik legszebben végigvitt szála az, ahogy bemutatja miként érünk körbe az életünkön. Ahogy egyszer csak millió megpróbáltatás és tapasztalat után elérkezünk a kör ugyanazon pontjához, ahonnan indultunk. A különbség pusztán annyi, hogy rengeteg átélt fájdalommal, csipetnyi boldogsággal és megbékéléssel a lelkünkben most már cselekedhetünk máshogy. Lehetünk türelmesebbek, áldozatvállalóbbak, megértőbbek, szerethetünk jobban, törekedhetünk a kompromisszumokra.

Viszont alapvetően nem fordíthatjuk ki személyiségünket teljesen, nem téphetjük ki gyermekkori gyökereinket. És ahogy a karaktereit Ball végigvezeti saját útjaikon, kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy valamennyien mind ugyanott, ugyanannál a személynél, de érettebb gondolatokkal a fejükben kötnek ki. Legyen az Nate és Brenda, Keith és David, vagy különc anyjuk, Ruth, akinek egész egyszerűen, szeretett férje halálával nyakába szakad az élet.

Mi vagyunk azok, akik saját sorsukon képesek változtatni, mi vagyunk akik képesek irányítani az életüket, egyedül rajtunk múlik a változás, de a belénk rögzült jellemvonásokat sohasem szakíthatjuk ki. És elvégre miért is tennénk?! Az tesz minket azzá, akik vagyunk. Csak pozitívan kell megragadni saját képességeinket, énünk különböző oldalait.

És ha képesek vagyunk ezt megtenni, láthatjuk mennyire gyönyörű és egyben szürreális az élet. Hogy mennyi emlékezésből áll, visszatekintésből, gyászból, szomorúságból, haragból, elszalasztott, soha vissza nem térő pillanatokból és olyan percekből, amelyek csak párszor adatnak meg. Nate tökéletesen fogalmazza meg Claire számára a pillanatot: ezt a momentumot nem tudod megörökíteni fényképpel, már elszállt. De a tiéd. Ott van a szívedben. Megfakulhat, de soha el nem szakad.

Az ötödik évad egyik részében ott van az egész sorozat legsokatmondóbb megállapítása: együtt van a lelki viharok által megtépázott család a házban, amikor egy kék madár berepül közéjük a konyhába. Ők pedig hangos szavak, egymáshoz vágott sérelmek és ellentétes ideák ütköztetésével, újra és újra lángra lobbanó veszekedések megszakításával, de folyamatosan próbálják kikergetni a madarat a házból. A boldogság kék madara. Ott van az orruk előtt, és ahelyett, hogy észrevennék, tovább nehezítik és teszik még gyötrelmesebbé saját életüket. A madár végül a kukában hever döglötten. Ebben a részben ott van az egész sorozat.

A halál elkerülhetetlen, de nem várhatjuk ölbe tett kézzel csak azért, mert egyszer eljön, nem ülhetünk folyton feketében és gyászolva valakit, meg kell találnunk az élet azon értelmét, mely minket tesz boldoggá. Amely megnevettet, mosolyt csal az arcunkra, azokban a pillanatokban is, amikor minden kilátástalannak tűnik (ezt szolgálja a tökéletes eleganciával beszőtt fekete humor, mely a dráma apró résein engedi át a fényt, hogy az meg ne fojtsa a nézőt).

A végére pedig a sérelmek már nem számítanak. A gomolygó, szürkésfekete felhők lassan eloszlanak, az ég kitisztul és a karakterek kínkeserves utakon ugyan, de eljutnak életük azon pontjához, hogy képesek boldog családdá válni. Hogy a szülinapok gyermekkacajtól legyenek hangosak, hogy a halál természetes, és sohasem úgy jön, ahogy az ember várná, hogy az élet minden apró momentuma jelentőségteljes. Hogy ott a CSALÁD, így nagybetűvel, és a végén csak ez számít.

A sorozat fináléjának utolsó, hat perces montázsa könnyeken keresztül tépi ki a szíved, mert addigra az már Fisherré válik. A részed lesz, amit nem akarsz elengedni. Pedig te is tudod, hogy ez az élet rendje, hogy a halál éppoly természetes, mint az ellentéte. Csak kurvára fáj. Emocionális atombomba: szó szerint lepereg előtted az életed. Az, amelyik Fisher volt. Szomorú és csodálatos, felemelő és fájdalmas egyszerre. Ez a SÍRHANT MŰVEK. 9/10