Daniel Stamm idei thrillere afféle halvány utózöngéje a Fűrész által kitaposott nyomvonalnak, azaz leginkább az „éld bele magad!”- típusú horrorok határmezsgyéjén mozog, és kissé olyan, mintha a Would you rather-t és az összes hasonszőrű szinonim-zsánert megpróbálták volna újrafeldolgozni. Csak nem sikerült. A 13 Sins helyenként annyira groteszk, röhejes és vicces, hogy az ember nem vele, hanem rajta röhög.

A Mark Webber által megformált főhős (ezúttal filmipar, nem Forma1) élete egy rakás szar, csak ő nem akar tudni róla. Előléptetés helyett a főnöke elegánsan kirúgja, fekete felesége terhes, a testvére retardált, apja rasszista és az a halom financiális teher, ami a vállát nyomja, csak a cseresznye mindezek koktélján. Szóval ezek a kényelmesnek abszolúte nem nevezhető körülmények közepette kap egy telefonhívást, ami megváltoztathatja az életét. 13 feladatot kell teljesítenie, és mindegyik után egyre nagyobb pénzösszeg jár, amit azonnal jóváírnak a számláján. Az első feladat, hogy lecsapjon egy legyet. Kész. A második, hogy egye is meg. Kész. Aztán, ahogy az a zsáner alapvető követelménye, jön a véres felvonás.

A 13 Sins legnagyobb erénye talán a piszok gyors expozíció. Nem tököl, nem mélyít karaktert, nem moralizál, és nem időz el bagatell kliséken harminc percig, hogy valamivel kitöltse a játékidőt, hanem rámegy a lényegre. 13 küldetés, gyerünk! Ron Perlman pedig felügyel(ő).

A cink, hogy Stamm filmje se nem elég véres, se nem elég izgalmas, se nem elég fordulatos, de legfőképp nem elég arra, hogy a közepesnél nagyobb érdeklődést váltson ki az emberből. A feladatok javarésze leginkább kínos, halál közeli élmények, primitív feladatok nevetségessé mutálódásában merül ki, mert, ahogy ugrálunk feladatról feladatra, a film egyre röhejesebb mederbe terelődik, amiből szinte képtelen kimászni. De egyrészről ez jól áll neki, másrészről túlságosan butává, egyszerűvé, középszerűvé teszi az egész cselekményt. Megfosztva azt a moralizálás lehetőségétől, az esetleges mondanivaló átérezhetőségéről, vagy bármi olyan dologtól, amitől ez a zsáner igazán képes működni.

Azt pedig, hogy a nevetségesség tudatos lépés lenne a készítő részéről még csak feltételezni is nehéz. Ott a fricska, ott a rácsodálkozás az emberi természetre, a mohóságra tett groteszk utalás, de a cselekmény közben mindez elsikkad. Elcsúsznak a hangsúlyok, elveszik a lényeg, a végére pedig már akkora a káosz, hogy tényleg csak egy csettintéssel lehet feloldani. Deus ex machina. Vagy mi fasz. Elégtétel, igazság vagy együttérzés pedig jár-e mindezek végén? Pff. Egy frászt. Ordas nagy blöff, mind a befejezés, mind a film. De legalább lendületes és gyors. Akárcsak az élmény múlandósága a vége főcím után. 5/10