Vadonatúj, ropogós rovatunk első témája a „buddy cop-movie” zsáner 80-as, 90-es évekbeli ismert és kevéssé ismert darabjait veszi górcső alá a teljesség igénye nélkül. 4 héten keresztül minden vasárnap a műfaj fenegyerekei szórják az ólmot és a sziporkázó egysorosokat.
Walter Hillt nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Ha mégsem ismered, túl fiatal vagy. Gondolj egy nagyon régi akcióvígjátékra, adjál hozzá egy tucat tökösséget és két pakli vaskos humort. Az lesz az. Ő rendezte. Még mindig nincs meg?! Eddie Murphy fénykorában, meg Nick Nolte úgy, ahogy mindig.
Nos, bár Hill-nek a Vörös Zsaru tán kevésbé kiemelkedő munkája, ugyanakkor nekünk, a műfaj rendíthetetlen szerelmeseinek legalább annyira alapvető szórakozás, mint McClanenek a túra a Nakatomiban. Schwarzenegger a kemény orosz, James Belushi meg a nagypofájú Chicagoi zsaru. Ki is akadt a klasszik mérő.
Ahogy Roger Ebert mondta bölcsen, ennél a zsánernél teljesen irreleváns, hogy mi a sztori, mi a cselekmény. A STÍLUS a minden. És a Vörös Zsarunak, ha nincsenek is meghatározó akciószekvenciái (habár az orosz hóban vívott majdnem teljesen pucér muszkliviadal nem könnyen felejthető), ott a humora, mely a két totálisan idegen attitűdű zsaru jelleméből fakad, klasszikus és jellegzetes.
Schwarzi osztrákként oroszt játszik, hajzuhatagába beletörne a bicska, tekintetén pedig az érzelemnek bármilyen formájú megnyilvánulása akkor sem lenne látható, ha a lába előtt megkínoznának két csecsemőt. Pragmatikus és hazafi – de legalább beszéli a nyelvet. Üt, üt és üt, aztán csak akkor kérdez, ha muszáj. Mert a szovjet módszer gazdaságosabb.
Ridzik (Belushi) nyomozó pofája bűzlik a szennytől, állandóan harsog valami mocskosat vagy lényegtelent, ő az a fajta, akit tényleg csak akkor lehet elhallgattatni, ha pisztolyt nyomnak a halántékához – de akkor is nehezen. Ő asszisztál az orosznak, aki képes lenne leigázni egymaga az egész várost (pláne a 80-as években ugye, mint tudjuk ez egyáltalán nem volt lehetetlen az akcióiparban) teljes némaságban, hogy elkapja azt a szemét drogkereskedőt, aki megölte a társát.
Párosuk frenetikus, vicces, spontán, természetes. A köztük dolgozó kémia az, ami eladja az egész filmet (bár a MAGYAR színészek pár mondatos szerepei és elhalálozásai sem elhanyagolhatóak teljesen), amitől még így, több mint 25 év távlatából is tökösen szórakoztatónak találja az ember.
Hill biztos kézzel rendez. A chicagoi atmoszféra autentikus, de ami fontosabb vastagon aláhúzza a zsáner elengedhetetlen alaphangulatát, minden egyes benne felbukkanó alakkal a rendőrfőnöktől kezdve, a keze alá dolgozó ellenszenves segítőig (Laurence Fishburne 30 kilóval könnyebben, lubickol a mellékszereplők között).
A száz perces játékidő előrehaladtával pedig a hullák és a töltényhüvelyek száma egyenes arányban növekszik, míg a bődületes, idézgetni való egysorosak a rekeszizmainkon ütnek minél nagyobb és nagyobb lyukakat. Igazi férfias szórakozás a 80-as évek tomboló tesztoszteronpezsgéséből.
Sört és Hamburgert ne felejtsetek el bekészíteni hozzá. 7/10
