Jéghegynek ütközött a Disney hajója
Az utóbbi időben sokan temetni kezdték a Disney-t (nem is alaptalanul), a Jégvarázs pedig minden várakozás ellenére csak újabb szöget vert a koporsóba. Be kell valljam, a bevételi rekordokat döntögető, Oscar- és más díjakat szépen bezsebelő, egekig magasztalt mese sikere előtt olyan döbbenten és értetlenül állok, mint apáca az erotika-kiállításon. Meg is mondom, hogy miért.
Kezdjük a pozitívumokkal – azokból van kevesebb. A helyzet az, hogy a Disney háza táján már megint csak a grafikus kártyák végeztek lelkiismeretes munkát. Hirtelen nem is tudom, hogy láttam-e már ennél szebb képi megvalósítást animációs filmben, mert amit a jéggel művelnek, az valami zseniális. A fák fagyos ágain megcsillanó fénytől a jégtáblákról visszatükröződő arcokig a Jégvarázs mesterien bánik a hideg színekkel, az éles formákkal és a tél teljes eszköztárával, aminek segítségével érzelmek, hangulatok egész skáláit képes bejárni. Szinte a bőrünkön érezzük a jeges fuvallatok metsző hidegét, ugyanakkor szájtátva bámuljuk az égen kavargó hópihék ragyogó forgatagát. A jég egyik pillanatban varázslatos játék, a következőben fenyegető fegyver.
De hiába gyönyörűek a hólepte tájak, a csillogó kristálypalota és a jéggé dermedt világ, ha a Disneyről fagypont alatt is vödörszám csorog a veríték az erőlködéstől. Drámainak szánt, erőltetett fordulatok, hónaljszagú, kínos poénok, következetlen, érzelgős műromantika és unalmas, nem egyszer ritka szar dalbetétek váltogatják egymást egészen a kiábrándító végkifejletig, ahol a depressziós királynő évtizedes önsajnálat és gyötrelmes szenvedés után azt a következtetést vonja le, hogy „a szeretet a kulcs”.Tényleg? TÉNYLEG? A szeretet?! Ennyire futja a Disney-től 2013-ban?
Még ha az óvodás tanulságtól el is tekintünk, a mesét végigkísérő megalapozatlan, légből kapott konfliktusok és a tipikus Disney-féle sablonkarakterek árulkodnak róla, hogy bizony a történettel komoly gondok vannak. Érthetetlen döntések sokasága és követhetetlen szerelmi szálak jellemzik a látszólag sehonnan sehová nem tartó, ide-oda csapongó cselekményt, aminek amúgy is ritmustalan ívét az elviselhető mennyiségnél jóval többször törik meg felesleges és – Oscar-díj ide vagy oda, mondjuk ki – élvezhetetlen dalbetétek. Ennél fogva igen gyakran üti fel fejét a „Fogd már be a pofádat” effektus, ami viszont nem csak a zenés részekre jellemző. A sablonkarakterek ugyanis kötelező mellékhatásként magukkal hozzák az elmaradhatatlan és elmondhatatlanul irritáló, viccesnek szánt mellékszereplőt, jelen esetben a kínos beszólásokkal büntető Olafot, az életre kelt hóembert. Nyugodtan nevezhetjük őt a mese mélypontjának.
Sajnálatos módon a Jégvarázzsal a Disney a Merida-féle középsemmilyen vonalat viszi tovább. Negatívumai és fogyatékosságai ellenére bőven nézhető, csak épp rohadtul nem ajánlott kategória. Kicsit olyan az egész film, mintha a stúdió előző műveiből (nem véletlenül) kivágott részeket és a zenei albumokból (nem véletlenül) kimaradt dalokat gyúrták volna össze egy kívül szép és fényes, belül azonban sárgás és ammóniaszagú hógolyóvá.
JÉGVARÁZS
(Frozen, 2013)
amerikai animációs film
játékidő: 102 perc
rendezte: Chris Buck, Jennifer Lee