Sötét ruhás, csuklyás fickó lovagol be barna lován a legalább fél méteres hóban miközben nyugtalanító, ugyanakkor lírai Morricone dallam muzsikál jöttére. Az már afféle zsánerhagyomány, hogy a lesben rá váró fél tucatnyi fejvadász vérével festi be a havat pontosan annyi idő alatt, amíg kettőt van időd pislogni. Corbucci kegyetlen jól értett, ahhoz, hogyan kell néhány perc leforgása alatt olyan betonbiztos atmoszférát teremteni, amiből a film végéig biztos ki nem szállsz - jó esetben.
A Halál csöndjét, illetve a Djangot szokás mondani Sergio Leone legjobb cimborájának főművének. Persze (azt leszámítva, hogy mind a ketten ebben a műfajban voltak a legjobbak) ellentétesebb nem is lehetne kettőjük munkássága és legnagyobb műveik.
Corbucci, Leonéval ellentétben nem idealizálja hőseit. Nála nincsenek magasztos célokból, sohasem csillapodó vágyakból, gyűlöletből, szerelemből és érzésekből felépített összetett, érző-lélegző karakterek. Vagy, ha vannak is, nehéz észrevenni őket, mert a sok mocsok, legyen az morális vagy testi kitakarja őket. Nem-nem. Corbucci figurái sokkal pragmatikusabb gondolkodásúak, kevésbé árnyaltak, kétdimenziós antihősök, akik általában egy bizonyos célt kergetnek és útjukba bárki vagy bármi is álljon (jó, rossz, vagy akár csúf) sohasem befolyásolhatja őket ebben.
Persze ettől függetlenül A halál csöndje éppúgy egy gyermekkorból eredeztethető klasszikus bosszútörténet köré épül, mint Harmónikáé a Volt egyszer egy vadnyugatban. A zsánert ő sem akarja kifordítani, de Leone eposzi történeteivel ellentétben Corbucci különc volt. Amiben lehetett újított, változtatott, ő volt a spagettiwestern fekete báránya, aki inkább agyonhalmozta filmjeit erőszakkal, az utolsó porcikájáig dekonstruálta azt, hogy még csak véletlenül se legyenek olyan illúziónk a vadnyugatról, hogy ott hősök éltek, párbajoztak magasztos célokért. Egy szart.
"Ha megakarsz öletni valakit, fizess." Ezt mondja a Locot alakító Klaus Kinski, Snowhill város bankárának. És ebben gyakorlatilag minden benne van, amit tudnunk kell róla vagy a korról. Fejvadászok hajtják a banditáknak kikiáltott, hófödte hegyek közt, a város határán kívül megbújó kis csoportot, akik lóhúson élve várják a fagyban az amnesztia kikiáltását, hogy az felmenthesse őket és megtartsák életük.
Ez volt Corbucci. Annyira nyers, hogy gyakran már emészthetetlenül durvának hatott ábrázolása és stilizált eszköztára. A film egyetlen nem istentelenül ronda és elbaszott momentuma (természetesen a lélegzetelállítóan szexi Vonetta McGeen kívül) Klaus Kinski tengerkék szemeinek közelije. Ami mögött persze olyan aljas, kegyetlen és csaló csótány lapul, aki az anyjával is elhitetné, hogy le kell őt lőnie, ha pénz járna érte (érdekesség, hogy Leone éppen ezért választotta az antagonista szerepére Henry Fondát, akinek szintén ártatlan kék szemei voltak).
Kinski egyértelműen ellopja az egész műsort. Ő az a fajta rohadék, aki folyton pofázik, be nem áll a szája, de mindig tudja kivel mit és hogyan kell beszélnie. Nyilván nem véletlenül akad emberére, a néma bosszúállóra (az igazat megvallva én nem tudom éltetni Jean-Louis Trintignant a főhős szerepében, mert mindössze egy Franco Nero klón, fapofával, vonások nélkül, némán végiggyilkolja a filmet azt annyi), aki próbára teszi őt, bár valójában nem ők egymás nemezisei. Ez is szintén Corbucci más utakra való lépésének törekvése, miszerint a néma hős, egyáltalán nem is Loco-ért jött, a célpontja más, de így alakul, ezért szeret bele a nőbe, aki felbéreli.
Épp ezért piszok nehéz feladat Corbucci figuráival együtt érezni. Koszos kis senkik ők, banditák, rohadékok, pénzt kergető szélhámosok, átlagemberek. Az emberséget már réges-rég kiégette belőlük a whiskey és amikor mégis éreznek, akkor sem úgy tűnik, hogy teljes szívből teszik (Leone pont ennek ellenkezőjére volt képes, úgy mesélni a vadnyugatról, hogy azonnal beleszeress).
Azonban ezt a morális fekete lyukat próbálja a rendező enyhíteni éjsötét fekete humorával és bámulatosan gyönyörű fényképezésével. Abban nincs hiba, tökéletes a rendezés, csak rideg, mint a fene. De annak is kell lennie ahhoz, hogy minden illúziótól megfosztva lásd Corbucci westernről kialakított látképét.
Nem véletlen, hogy a zenét szerző Ennio Morricone (mégis ki más?) végig nyomaszt, fullaszt és frusztrál taktusaival, mígnem egy-két ponton átvált reményteljes líraiságba, ami egészen meglepően, ugyanakkor jól működik.
De a remény ott ég el a néma főhős géppisztolyának belsejében. Mert hiába minden, ez a vadnyugat, pénz beszél, kutya ugat, a fejvadász gyilkol. Nincsenek illúziók, nincsenek hősök. Csak hullák maradnak és egy köteg zöldhasú. 6/10
