Hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan ceremóniát, Ámerika legrangosabb (és -hangosabb) díjátadóját, egy több millió dollárból tető alá hozott, csillogó-villogó show-t, amelynek díja vagy egy tucat, gyakorlatilag az átlagból toronymagasan kiemelkedő, elit színészóriást került el látványosan, ha az aranyszoborról volt szó. Gondolom már minden olvasónak eszébe ötlött néhány név, néhány kellemetlen odaítélés és felesleges jelölés...

A 85. gála küszöbén összeszedtük az általunk legfelháborítóbbnak tartott "nem oscar-díjakat", azaz "nem nyerteseket", akiknek neve gyakorlatilag már egybeforrt a filmgyártással, a nagybetűs színészettel, és az aranyból öntözött bácsi mégsem tette náluk tiszteletét. És arról sem hallgatunk, hogy melyek azok a filmek és alakítások, amely miatt mindenképp járt volna egy aranyba öntött elismerés.

De hát Tugg Speedman már 2008-ban megmondta a tutit: "..az egész csak politika, kampányolni kell."

Sárkányok, hadseregek, kardok és konspiráló elmék feszülnek majd egymásnak George R. R. Martin birodalmának harmadik évadában - szóval marad minden a régiben.

Nem gyengén tolja az öreg Mariót. Riszpekt.

Just a Piece of Madness

Az első évad kommersz középszerűségét látva talán az írók is rádöbbentek, hogy nem fog működni, ha a tavalyi tendenciát követve idén is minden rész végén kiderül, hogy valamelyik főszereplő szellem és tádááá…, hanem ennél enyhén szólva többre vágyik a jó érzésű horrorkedvelő. Így aztán a második évadra mintegy vérszemet kapva elég bőkezűen válogattak a horrorklisék svédasztaláról, méghozzá olyannyira, hogy a nagy része egész egyszerűen lecsorog a tányérról. Nincs meg a kellő kohézió, ami összetartaná az egymással párhuzamosan haladó történetszálakat, melyek közül egyik misztikusabbnak akar látszani, mint a másik; az egyedüli kapocs az elmegyógyintézet. Az elmegyógyintézet, ahol a nővért megszállta a Sátán, ahol az orvos egy emberkísérleteket végző náci doktor, ahol a pszichiáter egy sorozatgyilkos és ahol szörnyek tanyáznak a környező erdőben.

Byung-woo Lee - Epilogue (A Tale of Two Sisters / Janghwa, Hongryeon)

Jee-woon Kim filmjének, a Két nővér-nek visszatérő témája sírva hegedül a szíveden. Zongoradallamokból és hegedűszólamokból kinövő karmait belemélyeszti a bőrödbe, majd egyre közelebb kúszik a szívizmokhoz, hogy gyönyörűséges fájdalmának szorításából végül képtelen legyél szabadulni. És minderre egy mindfuck-al tarkított horror melódiája képes, amely olyan érzelemdús szekvenciákkal kúszik be az elmédbe és kezdi meg zsongását újra meg újra, míg végül úgy érzed, hogy sohasem fog megszűnni. Byung-woo Lee zenéje megbabonázza az elmét és a szívet egyaránt.

A Trash-fless rovatunk mostanában nem éli virágkorát (sajnálom, de nem segíthetek a témában), így ezt enyhítendő, a színtiszta agyfaszra, megkérdőjelezhetetlenül nevetséges és abszurd szörnymonstrumokra vágyóknak itt egy falat kenyér. Igaz, hogy az óriáspók témakörét oda-vissza bejárta a filmipar, de hát efféle baromságokból sosem elég, akár pókok, kétfejű cápák vagy egyéb 42 dolláros effektből alkotott hulladékszörnyek "teszik tiszteletüket" a vásznon - izé, videón, dvd-n, whatever.

„… legalább Budapest jól játszotta Moszkvát”

Az új Die Hard film olyan lett, mint a háromnapos pizza: száraz és szottyadt, fogyasztásra pedig nem igazán ajánlott. Szóval lelkiismeretünk nyugalmának biztos tudatában őszintén kijelenthetjük, hogy ezért a másfél órás nyüglődésért igazán kár volt hetekre felforgatni a budapesti közlekedést, hisz jövőre az egész filmből már csak arra fogunk emlékezni, hogy „benne volt a Ganxsta is.”

Egy rabruhás fickó kocka alakú szobában ébred. A kocka hat darab ajtót rejt, melynek mindegyike egy újabb szobára nyílik különböző színárnyalatokban. Amikor belép találomra az egyikbe, testét néhány másodperc alatt darabokra vágja egy fémháló. Isten hozott Vincenzo Natali szürreális labirintusában.