Amikor az ember tizennégy éves, bizonyos embertípusok legendává érnek a szemében. Mud (Matthew McConaughey) éppen ilyen a két kisfiú, Ellis és Neckbone számára. Egy szökött fegyenc, aki egy elszeparált szigeten egy balsorsra jutott, ütött-kopott csónakban bujkál stukkerral a derekán. A külvárosi, kígyóktól hemzsegő mocsaras vidéken élő két vagánynak pedig az maga a nagybetűs KALAND, hogy segíthetnek neki elkerülni azt, hogy elfogják.

Jeff Nichols Mud-ja gyakorlatilag egy "felnőtt gyerekmese" az igaz szerelemről, amely egy indie-drámába oltott kalandtörténet keserű igazságát tömöríti, több mint két órás cselekményébe.

Egyenesen meglepetés az a tény, hogy egy minőségi csatorna ennyire erős castinggal és alapfelállással végül csak egy erős közepessel tudott kezdeni. Mark Strong és Lennie James párosa igen meggyőző, a mocskos Detroit mocskos zsarujai szerepkörében, de ez a kezdőepizód mégis szürkére és talán túl borongósra sikerült ahhoz, hogy azonnal berántsa az embert.

A hazai filmgyártásból gyakorlatilag minden alkotóelem, csíra vagy megmozdulás úgy hiányzik, mint egy falat kenyér. A nagyszabású, egyéni projektek, ötletek, az ambíció, a rajongás - na és persze főleg a pénz. Jellemző, hogy egy operatőri növendék (Malics Gábor), afféle "házi feladat" okán ígéretesebb thriller-előzetest eszkábál össze, mint amit kis hazánk fel bír mutatni az elmúlt 5 évben - A Nyomozó még mindig az elmúlt 10 év egyik legjobb magyar filmje. Nem csoda, hogy a készítők most azon fáradoznak, hogy mindezt a 4 perces mutatványt egész estés mozivá bővítsék. Leszámítva az amatőr színészi játékot a tréler nagyon kompakt, ígéretes, brutális és feszes, amilyennek lennie kell - egyetlen hibája, hogy talán túl sok poént lő le. De persze kezdetben ők sem gondolták, hogy akár egész estéssé bővíthetik. Mindenesetre a támogatást megérdemlik.

Szuperhősmozi dán módra.

Érdekes dolog ez a kíváncsiság. Alap esetben nem rossz vagy káros: felfedezésre sarkall, új dolgokat ismerhetünk meg a kis hanggal a fejünkben, mely egyes esetekben viszont korrigálhatatlan tévútra vezet minket. Engem. De akkor miért magyarázok erről a fránya kíváncsiságról? Hogy jön ez ide? M. Night Shyamalan és a kíváncsiság együtt halálos kombinációnak bizonyul, utóhatásait pedig még mindig érzem. Ez a csoda pedig A Föld után névre hallgat.

Nem hiszem és nem gondolom, hogy lehetne erősebben kezdeni (folytatni) a túlzás nélkül a világ egyik legfájdalmasabb tévédrámájának utolsó nyolc részes felvonását. Vince Giligan sorozatának kontextusában ez az a fajta következetes építkezés, amely már a széria születésénél olyan bikaerős cölöpökre volt felhúzva melyek megingathatatlanok és törhetetlenek. A kérdés pedig nem az, hogy Walter White börtönbe, a híd alá, vagy végül halálra jut-e majd az utolsó epizód végén, hanem, hogy a pokol vajon van-e olyan mély, amely elég lesz számára. A továbbra csak az kattintson, aki látta a nyitást.

Az utolsó skót király nagyívű történetmesélése kifejezetten élvezetes és hatásos volt Kevin Macdonald-tól, szóval, ha megnézitek az alábbi trélert (amely az új filmje lesz), akkor akár még érthető is, hogy miért tűnik egészen hangulatosnak. Annak ellenére, hogy egy szerelmes történetet csomagol poszt-apokaliptikus köntösbe.