"..színes az ember, ezért mindig lesz ellentét.."
Gary Ross filmjét nyugodtan vádolhatjuk propagandával, én mégis inkább helyén valónak érzem egész egyszerűen őszintének nevezni. Mindehhez a legtriviálisabb audiovizuális eszközöket használja, amely tökéletesen prezentálja a társadalom beszűkültségét. Azt, hogy nem merünk lépni, rettegünk a változástól és mindentől ami tőlünk idegen, szokatlan és az egyediség felé mutat. A Pleasantville a szabadság felfedezéséről, a korlátok ledöntéséről és az ezzel szemben fellépő hatalomról szól. Televízióba és fekete-fehérbe csomagolva.
David (Tobey Maguire) kívülről fújja az ötvenes években játszódó Pleasantville címen futó bájos kis sorozatot. Jóformán a betokosodott életéből ez jelenti azt a kiutat, amikor kilép saját szürkeségéből és felszabadul, addig míg figyelemmel kíséri a szereplők zökkenőmentes életének dramaturgiáját. Egy este aztán a felszínesség jegyeit magán viselő lánytestvérével, Jenniferrel (Reese Whiterspoon) szétcseszik a távirányítót, amikor is percek kérdése és elindul a sorozat maratoni adása. Néhány pillanat múlva feltűnik egy igencsak elmeháborodottnak tetsző tévészerelő, aki átnyújt egy speciális távirányítót, amivel a két tesó hirtelen a tévé túlsó oldalán találja magát a tévésorozat díszletei között.
A kisvárosban a folytonosság az uralkodó. Az utcák önmagukba térnek vissza, a kisemberek napi cselekedetei percre pontosan ugyanabban a mederben zajlanak le minden egyes nap. David és Jennifer a változás szele.
Gary Ross konzekvens forgatókönyvével gyönyörűen bontja le a konzervatizmus fekete-fehér díszleteit jelenetről jelenetre. A változás ijesztő, de az esetek többségében egyáltalán nem rossz, csak más. Viszont a megszokott, monoton életvitelükhöz ragaszkodó emberek vaskarommal óvják a rendet és kézzel-lábbal tiltakoznak az innovativitás ellen.
Bár a filmet alapvetően bájos, szerethető atmoszférával kitapétázott bohókás hangulat lengi mindvégig körül, Ross nem rest az orrunk alá tolni a rasszizmus visszataszító jellemzőit. A kisváros élete fenekestül felfordul, a fiatalok vadul szexelni kezdenek, gondolkodásmódjuk megváltozik, felfedezik, hogy az élet nem csak a fekete, fehér és szürke különböző árnyalataiból áll és habár ez elsőre szokatlan kétszínű világukban, előbb-utóbb mindnyájan ráébrednek, hogy a színek előbújása a bőrükön nem holmi nem kívánatos lepra, vagy szégyellnivaló, hanem a természet része.
A Pleasantville végig széles vigyorral a képünkbe mosolyogva mesél faji előítéletekről, ebből születő zavargásokról, melyet a rendező ezúttal a befejezésben szelíden képes feloldani, hiszen filmje alapvetően szórakoztatni akar minket, de ne felejtsünk el a panelek mögé nézni. Hiszen azzal, hogy felfesti egy tökéletes világ, tökéletes lakosainak mindennapi életét, rögtön tükröt is állít eléjük. És nem árt, ha ebbe a tükörbe a végén mi is belenézünk egy pillanatra és felfrissítjük magunkban az érzést, hogy az élet színesben zajlik, mi pedig gyakran a szürke képkockákba ragadva tengetjük a mindennapokat. Pedig csak ki kéne színezni azokat. 8/10
"- Az egyik percben még nincs baj, a másikban meg...mi romlott el?
- Nem elromlott, megváltozott."