Ha megkérdeznénk tíz embert úgy általánosságban a Nagymenők-ről és a Casino-ról, abból nyolc rávágná, hogy szerinte melyik a jobb, kettő pedig ecsetelné, hogy Scorsese újraforgatta az előbbit. Ez valamelyest érthető, de nincs igazuk. A Casino más. Nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm, habár annak legfontosabb stílusjegyeit többnyire magán viseli (tündöklés, bukás), de a figurái mások: nem a totális névtelenségből, legalulról verekszik fel magukat a zöldhasúak birodalmába, hiszen már előtte is voltak valakik, csak most szintet léptek.
Scorsese nagyítója alatt most egészen más aspektusból vizsgálja három központi figuráját. Nicky Santoro (Joe Pesci), Sam 'Ace' Rothstein (De Niro) és kettejük metszéspontja, Ginger (Sharon Stone) áll a középpontban, háttérbe szorítva a szervezett bűnözés működését (hiszen arra ott volt az explicit Nagymenők). A rendező azt boncolgatja, hogy eme három gyökeresen eltérő törvényen kívülire, hogyan hat a (pénz és a) hatalom.
..a legfejlődőképesebb. Kompromisszumokra hajlandó, igazi ultraprofesszionális vezető egyéniség. Robert De Niro figurája kimért és precíz, a végtelenségig eltökélt, egyetlen hibája, hogy a rossz nőbe szeret bele.
Nicky..
..agresszív, törtető, brutális és mértéktelen. Sokan a Nagymenők Tommy-jának egyenes ágú "leszármazottjaként" tekintenek rá, ami helytálló. Minden és mindenki kell neki, amit megkíván. Nickyt a szabályok maximum csak kezdetben érdeklik. Uralkodni akar, nem érdekli mibe kerül, kin kell átgázolni, kit kell lefizetni, megölni, agyonverni vagy elásni a sivatag egy újabb gödrében, mert ő megteszi, ha azzal közelebb kerül a céljához. Ez a csillapíthatatlan hatalommániás megszállottság okozza végül a vesztét (kétségtelenül Nicky, Scorsese egyik leglátványosabb antihőse).
Ginger..
..élvezi, hogy egyszerű prostiként a férfiak a markában vannak. Számára az egész csillogás,vaskos dollárkötegek, a százezreket érő nyakékek, aranyláncok maga az üzlet és az élet egyben. A kontextus, amelyben hercegnőként dőzsöl. Ezért szánalmas, hogy olthatatlan pénzszomja hova juttatja végül.
Scorsese tökéletes látleletet nyújt a csillogó-villogó-vibráló, "Álmokat árulunk" Las Vegasról. Lebilincselően meséli el Nicholas Pileggi íróval megalkotott forgatókönyvét. És valahol az évek alatt felszedett rutin, és a tökélyre csiszolt Nagymenők után három elsőosztályú színésszel nem is lehet túl nagyot hibázni.
Karaktervezetése szinte tökéletes. Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy De Niro éppen itt mutat többet abból a rideg, megszállott, szűkszavú profi maffiaalakból, akit már sokadszor testesít meg. Átváltozása bámulatos és már-már giccses, de csakis a jó értelemben. Nem véletlen, amikor a harsány, Las Vegas újdonsült alvilági királyaként tündöklő Nicky odaböki (a pofájába üvölti) neki, hogy te flangálsz itt kibaszott selyemköntösben és szipkázol, mint egy kicseszett arisztokrata. A pompázatos, túldíszített öltönyök, a láncdohányzás, a szemüveg, amely egész arcát elnyeli mind-mind külső kitüremkedései annak a karakterfejlődésnek, amin Ace keresztülmegy. Birodalma csúcspontján már-már Tony Montana visszafogottabb verzióját idézi. Elnyeli a hatalom, a tündöklés, amely alatt valójában csak rothadó, bűzlő hús van, melynek egyre elviselhetetlenebb szagáért Nicky a felelős.
Nicky bűnözni megy Las Vegasba. Elvenni, ami kell neki és mivel az útjába senki sem akar - és nem is lenne képes - állni, ezért hamar felfuttatja a szervezett bűnözést.
A képbe harmadikként beriszáló Ginger miatt alakul ki az a szerelmi háromszög, amely a Casino-t némileg mássá. egyedivé formálja. Ugyanakkor a játékidő múlásával ennek tudható be némi eltúlzottság is. Félreértés ne essék, imádom a filmet, majdnem annyira, mint '90-es elődjét, de újranézve a cselekmény vége felé roskadozó szerelmi szál már-már szappanoperai mélységekbe kalandozik (Ginger hajkurászása a végén röhejes és felesleges).
De ez legyen a legnagyobb baja. Scorsese egyedülálló narratíváját, amellyel romlott karaktereiről mesél bármikor képes lennék elnézni. Antihőseit olyan ravasz módon képes szimpatikus, vonzó és megkapó álarcba bújtatni, hogy egy-egy jóérzésű nézőben még képes ambivalenciát szülni. Persze ez nem véletlen, hiszen a rendező életpályájának útját, gyermekkorát, a közeget amiben élt figyelembe véve mindig is ezek a figurák álltak hozzá közel - szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Kritikák százai támadták azzal, hogy elegáns és magasztos hangnemben tünteti fel a gengszterlétet, amely megtévesztő lehet.
De hát, istenem: arról lehet a legőszintébben beszélni, amelyet az ember megélt. Márpedig Scorsese legvalódibb, legjobb alkotásai azok, amelyekben fel-felcsillannak önéletrajzi elemek. És hát valljuk be, ha ezek a művek nem lennének, a filmvilág milliárdokkal lenne szegényebb - minőségileg és anyagilag egyaránt. 9/10