"Rendőrség faszfej, húzd el a beledet vagy hívom a nejedet, hogy vigyen haza!"

Minden valamirevaló bűnügyi történetbe kell egy olyan fickó, mint Bud White (Russell Crowe). Szikár, jó kiállású magabiztos zsaru, akit nem érdekelnek a következmények, makacsul törtet, a saját feje után megy, előbb üt, aztán kioktat vagy elküld a francba. Curtis Hanson klasszikus krimije alapból pazar karakterekkel zsúfolt zsánermutatvány, és lehet, hogy nem Crowe-é a leglátványosabb szerep, de hogy a leghálásabb az biztos.

Bud-ot szétlyuggatott, hegektől karcos szíve hajtja előre, mint egy oroszlánt. Múltja kőkemény alapanyag haragjához, elveihez és moráljához, melyet az élet élezett jelenlegi formájára. Jéghideg, keserű és rideg, munkáját profin végző archetípus, akinek mondhat ugyan az ember bármit, elvehetik tőle pisztolyát, jelvényét és rangját, az elveit akkor sem rúgná fel soha.

Nem meglepő, hogy ezt használják ki benne. A kurva és a mesterien variált bűn szálai között somfordáló antagonista egyaránt. De haragjára és bosszúval átitatott csalódásának megtorlására egyikük sem készült fel. Mert amikor a sok-sok, évek alatt megedződött kéreg mögötti férfi néhány egyszerű szóban őszintén, arrogancia, cinizmus és megvetés nélkül kiönti lelkét, annak súlya van.

Úgyhogy bárkinek is van köze ehhez, azt Bud pokolian izzó dühe magával sodorja, mint papírcetlit a hurrikán. Még jó, hogy idejében felnyitják a szemét, hogy a valódi gonosz a háttérben ördögi mosollyal arcán kacag rajta és bajba jutott társain. Nem sokáig.

Russell Crowe igazi ősmacsó karizmával, zsigerből hozza a karaktert. Megjelenése, jelenléte feszültséggel itatja át a képernyőt, amikor feltűnik, elveitől fűtve pedig kétség sincs a nézőben, hogy azokban a pillanatokban Crowe megszűnik létezni és James Ellroy agyszüleményének egyik legtökéletesebb figuráját láthatjuk. Zseniális műfaji ékkő, zseniális alakítás.