Ha emlékeztek, még a nyári csinnadratta előtt összegereblyéztünk tíz filmet, amitől majd tuti hangosak lesznek a mozik - illetve a nézők - és ebben ugyan hiba nem is volt, viszont ahhoz képest, hogy az idei blockbuster-szezon minimum atomrobbanást ígért filmes téren, igencsak elmaradt a tűzijáték.
Szó se róla, voltak óriási, hangos, látványdús, hanyattesős eyecandy-vel vibráló szuperprodukciók, de mostanra sikerült eljutni odáig, hogy nem csak Hollywood fásult bele a "nagyobb, hangosabb, látványosabb, szebb" nyolcadik folytatás és/vagy remake kombóba, hanem a nagyérdemű is. Pedig idén Superman püfölte a vásznat, óriásszörnyek és robotok csapkodtak egymáshoz hajókat, Toretto-ek Londonban száguldottak Rock-al, Shyamalan föld alá temette magát, és ennek ellenére mégis a kisebb bűvésztrükkök sikerültek a legjobban.
Ugyan még nem sikerült minden nyári darabot pótolnom, így nem is akarok nagy szavakkal dobálózni általánosságban, de a kollégák véleményeivel, kritikáival és persze az általam utólag pótolt darabok élményével alkotnék véleményt, hogy aztán ti is elmondjátok mit adott ez a nyár mozis téren.
Kezdjük rögtön Stark-al (nem rég sikerült abszolválnom a bádogdoboz 3-at), méghozzá azzal, amit Shane "Halálos Fegyver" Black dirigált és ennek ellenére sikerült belőle gyakorlatilag a legösszecsapottabb epizódot produkálni. Egy felületes, álszent, jó alapanyagból dolgozó szórakoztató - de gyakran idegesítő - parádé az egész, amely szépet blöffölt a marketingkampány során. Nolan elhozta a szuperhősök bukását, sötét oldalát, problémáit, mélypontjait, így aztán elkerülhetetlen volt, hogy Hollywood őt folytatva ráfeküdjön erre a hullámra. A Vasember-nek nem is tett volna rosszat, ha kicsit farag Stark egojából és más mederbe helyezi az amúgy piszok szórakoztató milliárdos playboy történetét. Hiszen, mint tudjuk: The Best Super Power Ever: money. Aztán félúton valahol Black lelke is elveszett. Méghozzá a hollywoodi tömeggyártás, sablon- és kliséhalmozás pestisjárványa ragadta el, hogy a végére a Vasember 3-ból se legyen más, mint egy közepes, átlagos, kiszámított popcorn-film.
Nem úgy, mint Louis Letterirer nagyszabású bűvésztrükkje. A Now you see me impozáns szereplőgárdája nem volt véletlen, karakterei sziporkáznak a vásznon és ehhez mindössze 75 milliót kellett elővarázsolnia a kalapból. Tette mindezt úgy, hogy a majd két órás mozi maga a dinamika, az energikusság, egy percre sem pihen, pimasz és cinikus, angyali és ravasz, dögös és cool. Pedig átverés az egész. És miközben egyszerre rohansz a nyomozócsapattal, Morgan Freeman-nel, illetve a trükkmesterek showjával, csak néhány szabad perced van elgondolkodni rajta, hogy ki van a nagy fekete cilinder mögött. A nyár egyik legszórakoztatóbb filmje.
Ezzel szemben Shyamalan idén is felmosta magával a padlót. A Smitt családból még mindig eggyel több ember képzeli magát tehetségesnek a kelleténél és apuci sajnos ezt képtelen belátni. Így hiába reménykedtem egy esetleges szépítő visszatérésben, a Hatodik érzék kimondhatatlan nevű rendezője csak egy újabb lapát földet dobott sírjára. Stikli kolléga kritikáját errefelé olvashatjátok, amely vélemény igencsak hasonló a nagy átlag megítéléséhez.
Vin Diesel és benzinvérű kompániája idén sem okozott csalódást a műfaj kedvelőinek. Fizikát, tért, időt és nőt meghágva, halálos hatodik irammal vetették magukat a nagy Londonba, ezzel megalkotva a nyár kvázi legszórakoztatóbb, legelszálltabb akciózúzdáját, amiről mindenki tudja, hogy buta, irreális, és jaszkari, ennek ellenére még a köldökbámulós filmeken edződött kritikusok sem tudják leplezni a mosolyt, amit Justin Lin húzott a szájukra. Nem véletlen. Legközelebb már érkezik a hetedik felvonás, az eddigi legbadasabbnak ígérkező főgonosszal (igen, csak kacsints, ha tudod miről beszélek).
Érdekes vagy épp törvényszerű, hogy a kicsik okozták a legnagyobb meglepetést. Ki a franc várt volna Michael Bay-től egy élvezhető, szórakoztató, és szerethető filmet, ha ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint amivel olyan undorítóan megalománná és műanyaggá tette a Transformers-franchiset. Pedig a Pain and Gain-nek mindez piszkosul jól áll, a rengeteg izomtömeg, a lassítás, a színezés, az ömlengős, bölcselkedő amerikai narráció olyan szépen böfög a nép arcába, hogy örömet okoz a nézése. De nem ismétlem tovább magam, olvassátok a kritikánkat, ha még nem tettétek.
Vagy vegyük az agyoncsavart, esztétikus stílusgyakorlatot produkáló Danny Boyle-t és a Trance-t. 20 millióból, angol földön megalkotta a nyár kvázi legintelligensebb filmjét (amire mondjuk a Fast and Furious rajongóknak egyáltalán nem biztos, hogy jegyet kell váltaniuk), mert miközben egyszerre fel- és elhomályosulnak az emlékfoszlányok, a fogaskerekek veszettül forognak az agyadban, hogy legalább az irányt képes legyél belőni, hogy mégis merre tart ez az egész műsor. A végére természetesen úgyis rájössz: ott lesz a NŐ. Kritika.
És ha már függetlenekről beszélek, muszáj megemlítenem a két legszebbet idénről (bár egyik sem nyárra volt időzítve), a Mud-ot illetve a Spring Breakers-t. Harmony Korine olyan gyönyörűen csomagolta be neon-rózsaszínbe és citromsárgába a mai generáció elkorcsosodott életszemléletét, hogy azt nehéz lenne találóbban kifejezni (ha ez egyáltalán lehetséges). Jeff Nichols szerzői filmje pedig maga a nagybetűs KALAND. Az a fajta, amire Amerika már egyre kevésbé emlékszik, egyre ritkábban képes kifacsarni magából, de hálistennek, amíg ilyen direktorok vannak, a műfaj életben marad.
Tudom tudom, hol a Man of Steel, mivan a Pacific Rim-mel és én miért nem ócsárlom itt és most a World War Z-t, de tudjátok mit?! Némi szégyenérzettel a mellkasomban be kell vallanom, hogy még váratnak magukra (ahogyan a Kick-Ass 2, vagy az új Evil Dead), meg egyébként is, azokról majd megmondjátok ti, hogy mit gondoltok és mennyi szót érdemelnek.
Eme rövid összefoglaló után jöhetnek a szubjektív gondolatok. Jó nyár volt?
