Amikor az ember tizennégy éves, bizonyos embertípusok legendává érnek a szemében. Mud (Matthew McConaughey) éppen ilyen a két kisfiú, Ellis és Neckbone számára. Egy szökött fegyenc, aki egy elszeparált szigeten egy balsorsra jutott, ütött-kopott csónakban bujkál stukkerral a derekán. A külvárosi, kígyóktól hemzsegő mocsaras vidéken élő két vagánynak pedig az maga a nagybetűs KALAND, hogy segíthetnek neki elkerülni azt, hogy elfogják.
Jeff Nichols Mud-ja gyakorlatilag egy "felnőtt gyerekmese" az igaz szerelemről, amely egy indie-drámába oltott kalandtörténet keserű igazságát tömöríti, több mint két órás cselekményébe.
Szándékosan hagytam egy napot ülepedni a művet, mert elég nehezen revelálható róla egyértelműen, hogy zseniális white-trash dráma, vagy felszínes locsogás csupán. Egy dologban vagyok biztos: az pedig nem más, mint hogy a Mud zseniális vadsága, nyersessége, hangvétele tökéletes metaforája annak, hogy az amerikai független film miért él és lélegzik még mindig.
A csendes kisváros, a tó, a szigetekkel taglalt gyönyörű táj egész egyszerűen kívülálló, saját univerzumot, saját atmoszférát táplál maga köré. Ahogyan az ember gyerekként, csínyek, füllentések és körülírhatatlan érzésekből táplálkozva látja maga körül saját kis világát. Jeff Nichols drámája képes arra, hogy visszavigyen, visszaemlékeztessen arra milyen is ez a kor, milyennek tűnnek a felnőttek és hogy taknyosként mennyire máshogy is tárul az ember szeme elé mindaz, amit ők életként definiálnak. Ez az aspektus az, amely minden mást elnyom maga körül, izzadja a realitást.
McConaughey sok-sok éves tivornya és magamutogatás után eljutott oda, hogy felfedezze magában a színészt. Most már többedjére sikerül meggyőznie erről a nézőt - aki most jelen esetben én volnék -, mert a címszerepben egész egyszerűen lubickol (akárcsak a Killer Joe, vagy a Paper Boy esetében). Egy simlis, nagydumás életművész, kemény öklű, stílusos kurafi fekete mokaszin kígyóval a karján, tüskékkel barázdált múlttal és karizmatikus vehemenciával. Pont az a fickó, akit a tizennégy éves kissrácok hajlamosak hősként, vagány törvényen kívüliként aposztrofálni. És jelen estben ez nem is áll oly távol az igazságtól, de természetesen mindig van egy bölcs, öreg, magányos jótevő, aki igyekszik ezt finoman betáplálni a pubertás agyakba.
Ironikus, hogy a film kulcsfigurája mégsem ő. Hanem Ellis (Tye Sheridan kiváló, cseppet sem eltúlzott, őszinte alakításában), a fiú, akit minden oldalról behatások érnek és a maga ösztönös módján igyekszik ezekkel megbirkózni. De hogyan dolgozod fel, hogy az egységet alkotó szüleid elválnak, hogy a hely, ahol felnőttél, az otthonod nemsokára darabokra hullik, hogy a lány akiért megverekedtél, másnap már egy idegen srác kocsijában nevet. Ezek a momentumok mind-mind gyönyörű párhuzamot vonnak a fegyenc motivációi között. Nichols remekül fésüli egymásra ezeket a gyakorlatilag azonos, csak más tőről fakadó érzelmeket.
De sajnos a végkifejlet ahová kifut a történet nem ússza meg a sablonos, némileg elcsépelt és hatásvadász záróakkordot (bár cserébe brutális és véres), amiért azért kicsit sajog az ember szíve. És ez az, amiért nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Nichols műve a maximalistán kidolgozott szerzőiséget vagy inkább csak a felszínt karcolgatja mondanivalójával. Mert elvégre azt mondja: minden nagy, hősies tett, amelyet férfi a szerelem meghökkentő, már-már misztikus mivoltjának erejéből tesz, amitől gyilkolni, bántani, óvni, önfeláldozni és bármit tenni bír, mindezt gyakorlatilag kurvákért és ribancokért teszi. Pedig ha az egyik elmegy, jön utána a másik. És néha csak el kell engedni, gyermekien bele kell törődni, hogy helyreálljon a rend. 8/10
