Karakterek. Ha egy sorozat legalább annyira ambiciózus akar lenni, hogy felvegye a versenyt a kábeles éra legminőségibb képviselőivel (vagy akár idővel átvegye az egyikük helyét), akkor minden azokon múlik. A Ray Donovan pedig másból sem áll, mint karakterekből. Nem akarok mellébeszélni sokat, úgyhogy kijelentem, hogy ennél kiválóbb úton nem is haladhatna - a Showtime égisze alatt futó széria -, hogy méltó utódjává váljon a Dexter-nek és megállja a helyét a drámasorozatok királyainak panteonjában.
A karaktereket nem elég pusztán jól megírni. A jelenlétüket érezni kell, mozdulataik, hangsúlyaik, szövegük és karizmájuk bele kell égjen a néző tudatába, hogy aztán újra látni akarja őket. Például úgy, ahogy a szűkszavú, morcos tekintetű Ray félhomályban a kanapén ülve egyik kezében egy papírzacskóval a másikban egy baseballütővel várja, hogy a lakás tulaja betoppanjon és válasszon. Bármelyiket választja a vége úgyis erőszakba torkollik.
Ray (Liev Schrieber) ugyanis Hollywood takarítója. Zsarolásból, megvesztegetésből és erőszakból él. A csillogás, a többszázmilliós filmipar és a benne mozgó színészek, a bundákban pózoló repperek, a limuzinok hátsó ülésére rendelt kurvák sikamlós és egyéb botrányos ügyeit simítja el jól bejáratott csapatával. Ez a plot, de a velejét mégsem ez adja igazán, hanem a család.
A Ray Donovan családi konfliktusa, mocskos titkai, egyedi atmoszférája valahol a Maffiózók zsenialitását idézi. Csak sokkal több benne a titok. Drámája keményvonalas, amit az olykor-olykor felbukkanó fekete humor igyekszik enyhíteni eszméletlen kiegyensúlyozottságban - amihez persze az apának, Jon Voight hátborzongatóan fenyegető jelenlétének baromi sok köze van.
A múlt tűéles fekete karmai pedig egyre mélyebbre vájnak az ember húsában. Elég csak körülnézni a családban: az egyik testvért gyerekkorában molesztálta egy pap, a másik parkinson-kóros és elvesztette élete szerelmét, Ray felesége egy idegroncs, az apa pedig 20 évet ült börtönben, ahová a fia juttatta. Ez a Ray Donovan alapkonfliktusa melyből csak úgy ömlik a hangulat, amelyet a pompás fényképezés, a zenehasználat a cselekmény folyása csak tovább tetőz.
A RD hálistennek még a heti egy ügyes bevett felállást is olyan gyönyörű szépen oldja/kerüli meg, hogy még csak esélyt sem hagy rá, hogy a rutinosabb néző ráunjon. Így kell elindulni egy úton a klasszikussá válás felé. 9/10