Ha sikerül elfogadnunk, hogy az a bizonyos Misfits, amely tele energiával, frissességgel, morbid és eszeveszett humorral tette ki mindazt a fantasztikus brit sorozatot, amiért rajongtunk, most végérvényesen halott akkor (és CSAKIS akkor) van értelme beszélni a negyedik évadról. Márpedig el kell fogadnunk hiszen az az eredeti szereplő, aki önszántából még nem lépett volna ki a szériából most a készítők által halálozik el. A kör bezárul, a Misfits pedig végleg metamorfizál egy popkulturális, szabadszájú, de mára kiégett és fantáziátlan angol sorozattá.

Érdekes egyébként, hogy a "fantáziátlan" jelzőt vagyok kénytelen használni, mert a nyolc részes évad tele van ötletgejzírekkel, melyek még azelőtt kihűlnek, jéghideg sablonokká lényegülnek mielőtt lett volna idejük felhevülni. Az írók alapelgondolásai az egyes epizódokban remek koncepciótervként funkcionálnak (a gyilkos fehér nyúl és a "Hány emberrel dugtál életedben" számok esete), melyek a játékidő előrehaladtával folyamatosan elhalnak (kivéve talán a Rudy harmadik énjére koncentráló részt, de kidolgozottságban ott is sokat kellett volna javítani).

Az új karakterek közti kémia immel-ámmal, de végül is működik (mondjuk Karla Crome mellett kinek ne működne), inkább a hozzájuk kívülről csatolt újabb mellékszereplőkkel való kapcsolat borzalmas. Anno kvázi dramaturgiai bravúr volt, ahogy a sorozat egy ujjcsettintéssel áthajlott a beteges humorizálásból a szívszaggató dráma peremére, mostanra viszont odáig jutottunk, hogy a dráma még mindig a tartozékok között van ugyan, csak egyszerűen röhejes, nevetséges és vállalhatatlan. Akárhányszor próbálkoznak vele nyolc rész alatt, feszülnek az erek és mindenki vért izzad.

Ami viszont két évad alatt hihetetlenül csapongó, szórakoztató, beteges, de effektív ánglius masszává állt össze, az Joseph Gilgun karaktere. Rudy nem, hogy kifogásolhatatlan Nathan pótlék (apropó Nathan, találkoztam a metrón a sráccal, az életben is haláli figura) lett, hanem az egyetlen személy, akiben ziher, hogy nem fogsz csalódni. A részek miatta pezsegnek a humortól, a pinás-baszós vicctengertől, illetve a borzasztóan eltúlzott érzelemkinyilvánításoktól (mert ő mintha rájött volna, hogy a drámát ezen a szinten, ezekkel a körülményekkel mennyire kell komolyan előadni).

Stílusban ugyan határozottan ragaszkodik a széria egykori önmagához, de nyilvánvaló, hogy mára teljesen átváltozott. Szórakoztató faktora, speciális nyelvjárása és bitang élvezetes akcentushalmaza továbbra is pazar, de kiveszett belőle az egyéniség, szikra, a kreativitás. Az első két évad mára individuum lett. A maradék kettő csak kopírozott másolat. De röhögni még mindenki tud rajta. 6/10