Az évad első részénél még nyomokban fellelhető szkepticizmusomat a harmadik szezon részről részre morzsolta le. A TWD végre az volt, aminek lennie kell. Dinamikusságában felülmúlta mindkét előző évadát, amihez a karakterek jellemfejlődései remekül idomultak. Ráadásul olyan meglepő pillanatokat sikerült produkálnia bizonyos epizódokban, amelyek miatt valóban kiemelkedik a kábeles sorozatok mezőnyéből. Aztán a nyolcadik epizód után kicsöngettek és valami ott, az egész lényegében megtört. Jött a második fejezet. A tovább után spoilerek.
A Sétáló Zombik tévészéria producerestől, alkotóstul, showrunner-estül eljutott odáig, hogy a legegyedibb tulajdonsága a nézői igényekhez való igazodás. Hiszen a folyamatos balhézások (kezdve Frank Darabont-al), az alkotói egyet nem értések, showrunner váltások, Robert Kirkman (a képregény kitalálója) és a többiek közti folyamatos disszonancia újra meg újra felbukkan, mint egy zaj után csatangoló zombi.
A harmadik éve futó zombiapokalipszis pedig most sorra igyekezte kijavítani a nézők által felhánytorgatott bakikat, hibákat, félrement diskurzusokat. Persze, igazság szerint a második évad tökölése most tökéletesen kifizetődött, így végül azt a "hibát" is voltaképp előnnyé kovácsolták, amiért dicséret jár. Az ottani almáspités-sziesztázós délutánok nyugalmát idén teljesen felborították (hála istennek, meg a nézőknek). Jött az akció, a gyors tempó, feszült helyzetek sora, melynek sodrásából sorra születtek az egyre igényesebb, mélyre hatoló, a valóság rothadó szagát idéző dialógusok. Az évad első fele hajlamos volt megközelíteni egy tökéletes poszt-apokaliptikus sorozat színvonalát, egy úttörő, bevállalós és acélkemény adaptáció beépülését a tévétörténelembe.
Majdnem. Már a nyolcadik részben akadt néhány momentum, amely ezt meggátolta, de az még belefért volna. Az egy előjel volt. A kilencedik rész kezdte igazán nyomatékosítani, hogy az évad főcselekménye, A Kormányzó és Rick közt folyó háború kiteljesedése az egyik legértelmetlenebb dolog egy világban, ahol az emberiség parányi túlélőkre redukálódott, akik még ebben az élhetetlen, kegyetlen, belekben és agyvelőben tobzódó disztópikus életben is egymás húsát rágják. Ez valahol borzasztóan hiteles és szép. De ebben a heti 40-45 percben egy idő után inkább bosszantó.
Hiszen ezek az értelmetlen viták, a hamvukba holt béketárgyalások, az újra meg újra bekövetkező erőszakos erőfitogtatás vette el az élét a karakterek látványos fejlődésének. Elsikkadtak, nem kaptak teret, nem jutott rájuk elég idő mert a félszemmel kacsingató Kormányzó kurva fontosnak tartott leigázni egy maréknyi embert, akik az ég világon semmit sem ártanak már neki. Az eleve indítékot szolgáltató bosszúmotívum is kevés volt a megalapozottsághoz, hiszen a saját naivsága és elkorcsosodott érzelmi világa butította le őt addig, hogy egy nyáladzó, halott lányt nevelgessen a kisszobában.Ez először beteges és morbid. Később őrült. Aztán meg, csak egyszerűen a "mi a faszért csinálod még mindig ezt a szart?!" érzés kerekedik felül az emberen (a többséggel ellentétben számomra David Morrissey alakítása sem verdeste a plafont).
Főleg akkor érezte a néző ezt az értelmetlen szakadékot, amikor olyan részekkel jöttek, mint a tizenkettedik epizód. A szezon második felének legjobbja, az első évadból visszatérő afro-amerikai apával, akit ez a világ már kiöklendezett magából. Az egykor tiszta szívű, reménykedő férfit most a totális nihilben, csapdák, barikádok és fegyverek sűrűjében találják. Ez a rész tökéletesen jellemezte, hogy a Walking Dead-nek ez a fajta pszichoanalízis, az apokalipszis utáni ember vizsgálata a leglényegesebb pontja. És ezt maga Robert Kirkman mondta a képregény előszavában.
Ezért fájó, hogy a redneck-ből közönségkedvenc aljas rohadékká avanzsáló Merle-t kihúzták (szerencsére hozzá méltóan), hogy Michonne beilleszkedésének élét kicsorbították, Daryl-t bólogató kutyává változtatták vagy, hogy a legígéretesebb fejlődésű Carl-nak nem adtak több időt. Bezzeg a két tűz közt totális intelligenciahiányban őrlődő Andreának minden kibaszott percét megmutatták. Csoda, hogy szarni nem láttuk. És (Lori halála után, mely az évad legváratlanabb impresszív fordulata volt) a közönség fújolásának engedő írók ugyancsak megváltottak minket a halálával. Egy olyan távozással, melynek súlya, bármilyen sportban versenyképtelen lenne. Így a visszafogottra csitított évadzáró lelombozó hangulattal zárt egy olyan évadot, amely bombasztikusan kezdve tartotta magát, majd szép lassan, de magabiztosan zuhant a zombikkal telített búzamezőkre. És egyáltalán ki a fasz az a Tyreese? Elgondolkodhattunk rajta, amíg Andrea lábujjmutatvánnyal kápráztatta a nagyérdeműt hosszas, kínos, kliséket izzadó perceiben. Hurrá!
A finálé ettől függetlenül újabb strigulát húzott a nézettségi csúcsdöntés táblázatába. Felemás szezon van mögöttünk, de ami ilyenkor mindig bosszantó tud lenni, hogy sokkal több potenciál volt benne. Volt, amit látunk, volt amit nem. Majd jövőre.