Ennyi deviáns karaktertől még Dr. Lecter is megnyalná a szája szélét. Az aligátorbéllel kitapétázott, züllött és fülledt atmoszférában mozgó alakok mind egy gyilkosság köré rendelődnek, melynek felderítése olyan áldozathozatalokat követel, amellyel kezdetben senki sem számol. Lee Daniels filmje bomlasztóan erkölcstelen, mocskos és perverz, igazi thriller individuum melyben a karakterek viszonyrendszere sokkal markánsabb, mint a középpontban húzódó cselekményszál.
Hillary Van Wetter (John Cusak a hátborzongató szociopata szerepében briliáns) gyilkossági ügye valójában csak egy cérnaszál, melyre egyenként varrja fel figuráit. Wetter-t egy kisvárosi seriff meggyilkolásáért csukták le, az ügyet azóta sem vizsgálták felül, márpedig könnyen előfordulhat, hogy bizony ártatlan. Ezért jön vissza szülővárosába a ritkán hazalátogató Ward Jensen (Matthew McConaughey figurája kevésbé látványos, de erős pillanatokkal operál), hogy a veterán zsurnaliszta apjához hasonlóan cikket írjon az ügyről. Hozza magával fekete partnerét, Yardley-t (David Oyelovo), annak apropóján, hogy ezt a bizonyos elítélt mocskot kihozzák a sittről. Itt jön a képbe a kiöregedett, de piszokdögös nimfomán kurva, Miss Charlotte Bless (Nicole Kidman, ahogy az Empire írta, valóban egyedülálló módon hozza a '60-as évekbeli milf-et), aki beleszeret Van Wetter-be és hozzá akar menni feleségül. Ez a kis csapat pedig kiegészül az író öccsével, a sofőr és hobbiból úszó újságkihordó Jack-el (Zac Efron végre kvalitásaihoz mért szereppel és szövegkönyvvel egész tűrhetőt alakít), aki elkerülhetetlenül beleszeret a szöszibe.
És akkor "bonyodalmak" on.
Mindez a '60-as évek déli Amerikájában, amikor a "nigger" a legdurvább szitokszavak közt számon tartott jelző és a rasszizmus csak úgy pulzál a tűzforró levegőben. Daniels pedig páratlan módon teremti meg ezt az atmoszférát. A környezet maximálisan kimeríti a steril ellentétét, mindenki izzad, mint a ló, a parázsló cigaretták minden egyes újabb slukkja a mi tüdőnkön koppan, hogy a fülledt, beteges szexuális devianciáról ne is beszéljünk. Illetve de, beszéljünk. Ha létezik verbális pornó, a Paperboy egyik jelenete a mintapéldája. Egyszerre zavarba ejtő, perverz és kellemetlenül izgató az a blowjob, amit Kidman a levegőbe indukál. Nem csoda, hogy a körülötte lévők félrenéznek, majd vissza. Egyszerűen annyira természetellenes és feszült az egész szituáció, hogy levennéd róla a szemed. De képtelen vagy rá.
Hasonló módon lehetne leírni az egész filmet. Zavarodott, saját magukkal harcot vívó emberek próbálják kihozni a legtöbbet összekuszálódott, szexuálisan túlfűtött életükből, melynek apró szikrái folyamatosan verődnek le a bőrükről.
Mindez nem elég, Daniels nem áll meg eme kapcsolati viszonyrendszerek áskálódásában (habár kétségtelenül ez adja a sava borsát), hanem túl megy azon. Elfed egy közösülést, közli, hogy így is túl sokat láttunk, aztán hirtelen szó szerint az arcunkba vág egy kőkemény baszást (és egy másiknak az utóhatásait), hogy végül a disznónaszarban, az igazi vidéki-trash pöcegödrében több liter sárral átitatott vérrel prezentált brutális erőszakban vessen véget ennek az egész borzalomnak - amit mellesleg kezdettől fogva egy affektáló fekete nő narrál.
Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy Az újságos fiú megosztotta közönségét, hiszen ki van ehhez a frusztrált és aberrált légkörhöz hozzászokva?! És ki örül, hogy olyat lát, amihez nincs hozzászokva?! (Én jelentkezem, bár nem látjátok). Ráadásul a forrongó hangulatot Mario Grigorov totálisan ambivalens score-ja dobja fel egyszerre melodramatikus és vidám, piálós-szívós szerzeményeivel. Szóval hölgyeim és uraim, kész káosz az egész. De megmutatja a csúnyáját. 7/10
