A sorozatgyilkolás, mint téma, gyakorlatilag már olyannyira elhasználódott, körüljárt, számtalan oldalról megközelített formulává vált, hogy újdonságot baromi nehéz kisajtolni belőle. Ezért némileg már előre dekódolhatónak tűnt, hogy Kevin Williamson (ő írta a Sikoly-t, illetve az összes részhez jelentős köze volt) sorozata nem is igazán az innovációra fog fejvesztve törekedni, hanem arra, hogy a műfaj jellegzetes motívumait megfelelően ötvözze és egy izgalmas, okos, feszültséggel telt produktumot hozzon ki belőle. Kevin Bacon és James Purefoy lebilincselő párosa mindent meg is tesz azért, hogy ez megvalósuljon - a többi már nem rajtuk múlik.
Joe Carroll (Purefoy) irodalomtanárból regényíróvá, majd Edgar Allan Poe megszállottból sorozatgyilkossá avanzsált. Több, mint egy tucat lány halála szárad művészies lelkén, de utolsó alkotásának szánt műve befejezetlen maradt. Ezért úgy érzi szünetelteti egy időre a rabságot és saját magát küldi eltávra a fegyházból, hogy lezárhassa, amit jónéhány éve elkezdett. A terve hajszálpontos, nem kíván menekülni, önként feladja magát miután végzett a vérfürdővel. Mert állítása szerint ez még csak a prológus volt (azaz a pilot), és még csak most kezdődnek a különböző aberráltságokkal kibélelt fejezetek, amelyeket ő a háttérből, hívein, követőin keresztül hajtat majd végre.
Ezzel az alapfelütéssel igencsak kívánatos premissza tárul elénk a The Following első epizódja után, habár némileg átformálva a történetet sokkal erősebbé kovácsolhatták volna az alaphelyzetet. De ne legyünk telhetetlenek, mert a sorozat még ennek ellenére is remekül hangsúlyozza egy minőségi krimi jelentősebb tulajdonságait a feszültségtől, a nyomozás izgalmán át egészen a gyilkos mosolyú főgeci gonoszságáig (James Purefoy epizódról epizódra lubickol karaktere bőrében).
De ahogy az első bekezdésben említettem a téma már oly mértékben ki van belezve, hogy nehéz elvonatkoztatni bizonyos analógiáktól. Mint például a mindent alaposan kitervelt főgonosz kissé mintha Jigsaw precizitását kölcsönözné, ahogy a legfőbb nyomozó, a befásult, megtört, alkoholista, múltjától görcsösen távolodni igyekvő FBI-os karakterét is alapvető klisékből gyúrták össze (de Kevin Bacon-nek hálisten mindez annyira megy, hogy nem érezni az izzadságszagot).
A negatív él voltaképpen a szerializáltság és epizodikusság eldönthetetlenségéből eredeztethető, mert a sorozat azzal, hogy gyakorlatilag egyik mellett sem teszi le egyértelműen a voksát, saját magát hozza olykor kényelmetlen helyzetbe. Ugyanis részről-részre nem lesz könnyű produkálni az egyre sűrűsödő "követők" elfogási/letartóztatási/kinyírási rátájának számát, ráadásul könnyen erőltetettségbe fulladhat ez a módszer. Ugyanakkor a folyamatos cselekményszál szerteágazások, mélyítések, izgalmassá és érdekessé teszik a terjeszkedő szkriptet, amiből gyakorlatilag egy 15 részen át tartó feszített hajsza kerekedhet melynek végén a gyilkos antagonista és a megtört hős összes motivációjára fény derül.
Ez utóbbinak tudatában viszont sokkal jobb helyzetben lenne a sorozat (meg mi nézők is), ha kábelen futna és bőségesen lenne idejük az íróknak belemenni mélyebben a visszaemlékezésekbe (bár a flashbackek számomra eddig is hibátlanul működnek), és kifejteni mindent az utolsó betűig. Mindezt persze egyértelműen a két főszereplőre fókuszálni, hiszen a mellékszereplők egyelőre nem többek néhány vékony papírlapnál, de az összképet tekintve még így sem feleslegesen zavaróak.
A hibák, az észrevehető bakik gyakorlatilag a profizmus nem égbekiáltó, de helyenként fel-feltűnő hiányából adódnak leginkább. Míg teszem azt a Bárányok Hallgatnak, vagy a Zodiákus forgatókönyvének minden egyes részlete aprólékos odafigyeléssel, akár több év munkája alatt érte el végleges formáját, itt minderre csekély az idő. Ennek ellenére eddig viszonylag jól gazdálkodtak vele és ha hosszútávú projektként képes fennmaradni, akkor még lehetnek itt gyönyörű karakterfejlődési ívek is - ha már vér és eredetiség kevésbé. 7/10
