Ali (Matthias Schoenaerts) egy ösztönlény. Gondolkodásmódja egyszerű, lecsupaszított és nyers. Öt éves kisfiával a nővéréhez megy segítségért, mert jelenleg nincs hol lakniuk. Padlón van, alulról kezdi, mint mindenki más. Először biztonsági őrnek áll egy helyi klubban. A küzdelem és a fizikai harc azonban sosem kopott ki teljesen az életéből, mert egykoron bokszoló volt. Azóta sem ódzkodik a pofonoktól.
Stephanie (Marion Cotillard) kardszárnyú delfinekkel dolgozik, a velük előadott show-nak ő az egyik legfontosabb idomára. Első találkozásuk abban a klubban jön létre, ahol Ali betölti a kidobói állást. Stephanie épp vérző orral fekszik a földön, amikor Ali mindenféle pátosztól és hősiességtől mentesen kimenti a helyzetéből. Nem ez lesz az utolsó alkalom.
Jacques Audiard olyan természetes naturalizmussal beszéli el ennek a két embernek a történetét, amely némely ponton kíméletlenül felmetszi az érzékenységre hajlamos néző empátiáját. Fájdalmasan életszerű, közhelyektől mentes dialógusai, dokumentarista képei mindenféle emelkedettséget mellőznek, nyersek, csupaszak és megdöbbentően autentikusak. A történet tragikusságából adódó depresszív hangvétel végig olyan mesterkéltségtől mentesen, emberien és kendőzetlen valójában, a giccset nem ismerve tárul elénk, hogy nem csoda, ha valaki képtelen megemészteni. Nehéz és leterhelő film.
Stephanie balesetet szenved, amelynek következménye, hogy mindkét lábát amputálni kell. Azt az állapotot, amelyet ilyenkor az áldozat, a sokktól, ledermettségtől és a kilátástalanságtól érez, Audiard meg sem próbálja körülírni szavakkal. Felesleges és elcsépelt dolog volna. Képekben, arckifejezésekben, montázsba burkolva röviden, de annál töményebb formában adja át ennek a kegyetlen létállapotnak összes keserűségét, amivel mindennél többet mond. Marion Cotillard eszméletlenül erős és tekintélyesen nőies alakítása nélkül mindez persze lehetetlen volna. (Ahogy a már egyre ritkábban felbukkanó ígéretes tehetségű színészek remek példáját hozva, néhol Tom Hardy Warrior-ban eljátszott karizmáját és energikusságát megidéző Schoenaerts is nyilvánvalóan a mű lelke).
A nőnek szüksége van a férfira. Kell neki az az egyszerű, olykor kiábrándítóan nyers és indiszkrét, állatias életfelfogás, ami megvan Ali-ban. Őt nem foglalkoztatja néhány pillanatnál tovább az amputált végtagok következménye, nem említ lelkesítő mondatokat, és voltaképp csak akkor beszél, ha szükséges. Teszi, amit tennie kell, ami miatt túlél, amitől erősebbé forr, mint a csont egy törés után. És vannak pillanatok, amikor dühöt és haragot tajtékzik, amikor tesztoszteront izzad, és ezek nem mindig a megfelelő helyen és időben buknak felszínre. Ali gyakran nem képes a helyükön kezelni a dolgokat, tetteit felülírja az indulat. Egy másodpercre sem néz hátra, szarik az érzésekre, törtet előre, mint egy megveszett bika.
A férfinak nincs szüksége a nőre. Embersége, de alapvetően a mindenen győzedelmeskedő ösztöne az, amely beleviszi ebbe a kapcsolatba. Még csak arra sem gondol, hogy ez kapcsolat. Ő csak felajánlja magát, hogy használják, s ha beválik, akkor továbbra sem zárkózik el előle. A nő eleinte nem is igazán tudja élvezni, hiszen mindez durva és nyers. Idő kell neki, ahogy a férfinak is. A férfinak, aki szenvtelenül, állatiasan dugja a nőket, akinek az élet harctér, de aki minden saját hibája ellenére jó apa akar lenni, csak nem igazán képes rá. Kezdetben nincs szüksége a nőre.
Majd amikor a gyönyörűen rétegzett, váltakozó dinamikájú és strukturált cselekmény (ami ugyan nem nélkülöz néhány várható szituációt, de azok mégsem buknak át a peremen) elérkezik egy bizonyos pontra, akkor szinte akaratlanul, a tudatalattiból robban ki egy vad és torz, de átütően expresszív érzés. Mert a törött csontok összeforrnak ugyan, masszívabbá, kevésbé sérülékennyé válnak a gyógyulás után, de kell valaki abban a mocskos, tragikus és előreláthatatlan momentumban, amikor ez, az élet okozta gyötrelmesen fájdalmas törés bekövetkezik. 9/10
