<sóhaj>

Nehéz szavakat találni arra, ami nemrég zajlott itt előttem a képernyőn The Walking Dead címszó alatt. Nehéz is bármit mondani, amikor egy egész jól sikerült kezdés után hosszú-hosszú ideig nem látsz mást, mint gyötrődést és kínlódást, keserves erőlködést, de a sorozat minden próbálkozása ellenére már az elején kileheli a lelkét, hogy a későbbiekben csupán egy agyhalott zombi módjára vegetáljon.

Egy frappáns "Neked megvolt?" - címmel induló rovatként akartam indítani ezt a bejegyzést, de rájöttem, hogy ennek pont annyi jövője lenne, mint bármilyen másik rovatnak, amit aztán szépen elhanyagolunk, mert nincs benne megfelelő potenciál, illetve nincs iránta érdeklődés. Úgyhogy most, akinek megvan ez a '90-es évekbeli szám, az egy bólintással konstatálhatja, hogy igen, a kevesek közé tartozik.

'97 februárjában jelent meg itthon ez az első szám, amely Todd McFarlane 1992-ben indult eredeti képregényének első két füzetét tartalmazza, amelyet a SEMIC Interprint Nyomda és Kiadói Kft. jelentetett meg Magyarországon - 228 forintos nyitóáron (!), ma előfizető lennék. Ha belegondolok, hogy én akkoriban taknyos 8 éves porbafingó voltam, aki kikönyörögte a megvásárlását, már nem is tűnik oly értelmetlennek édesanyám azon való aggodalma, hogy nem elég, hogy az általa acélosan tiltott kegyetlen, véres, gyilkolással agyontunkolt akció- és horrorfilmeket követeltem látni késő este a tévében, mellé még ilyen ocsmányságokat akarok olvasni. McFarlane Spawn-ja ugyanis egy üvöltő pokoljárás, brutális horrorképregény, amelyben az illusztrációk zsigeri erővel éltetik a bűnt, a fájdalmat, a szenvedést és a vérrel locsolt erőszakot.

Rendhagyó és ezért egy kissé kockázatos rendezői vállalkozás eredménye a Hugo, a pályafutása java részét maffiafilmek dohányfüsttől bűzlő és géppuskadörgéstől zengő dimenzióiban töltő Martin Scorsese-től, aki ezúttal egy a világból kiábrándult öregember történetét meséli el, ill. két gyerekét, akik még hisznek a csodákban, és abban, hogy az elromlott dolgokat mindig meg lehet javítani.

Már egész közelről integet a Diablo III

Mi pedig lelkesen integetünk neki visszafelé, ugyanis nemrég embermilliók sóhajthattak fel megkönnyebbülten a monitorok előtt, amikor is a Blizzard végre valahára bejelentette az időtlen idők óta dédelgetett projekt megjelenési dátumát, ami már nincs is olyan messze. Nincs bizony, hiszen alig két hónap múlva, azaz május 15-én már ott figyel a boltok polcain a Diablo III – bár erős a gyanúm, hogy a fanatikus gémerek rekordidőn beül úgy elkapkodják majd, mint Spongyabob a medúzákat. Egyetlen kérdés maradt már csak megválaszolatlanul: Legalább jó lesz…?

Mellékesen megjegyzem, ha a GameStarnál rendeled elő, negyedéves GS előfizetést kapsz ajándékba.

A régi ideák ebben a világban elégnek. És ha nem alkalmazkodsz, meghalsz.

Érdekesen, de ami lényegesebb, érdekfeszítően indult a sétáló holtak második évada, és ahogy haladt (illetve pontosabban, ahogy nem) a cselekmény, úgy lehetett egyre jobban ekézni, amiért a szappanoperától kezdve a banális baromságokig, olyan gyatra epizódokat okádott ki magából, aminek fényében bizony elgondolkodik az ember, hogy tulajdonképpen mit néz és miért is nézi. A Walking Dead működőképességéről továbbra is azt tartom, hogy az eseményorientáltság a dramaturgia katalizátora. Erre az utolsó pár részt is fel lehetne hozni példának, de a finálé talán még kézenfekvőbb, amely az összes logikai, és emocionális retardáltsága ellenére az évad legjobb részévé vált. Az írás spoileres.

Ma végre kerekké vált a 5Panels Téjlorának története, melynek középpontjában egy Johann Gasparek nevű hóhér áll, aki mindenáron orvos szeretne lenni. Ám régóta dédelgetett álmának útján különböző nehézségekkel kell szembenéznie, ráadásul az egyik kínzás során kellemetlen tévedés történik, és még tovább fájdítja a fejét az is, hogy egyetlen szem lányának napról-napra több udvarlója akad... Hogy Gaspareknek sikerül-e elérnie célját, és hogy ki érdemli ki végül a lánya kezét, kiderül, ha ellátogatsz a 5Panles honlapjára, ahol teljes egészében megtekinthető ez a rövid, szellemes képregény.

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, van-e tehetségtelenebb színész e vidéken? Kristen Stewart helyett annyi, de annyi variáció lett volna. A lényeg, hogy Charlize Theron elképesztően vad természettel hozza a bad princesst, és a látvánnyal sem spórolnak, úgyhogy akár még nézhető produkció kerül ki a kezük közül.

Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.

A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.