Hollywoodban jó ideje tombol már a szuperhősláz és elnézve a sikerüket (idén többek közt a Bosszúállók és a A sötét lovag: Felemelkedés robbantotta a legnagyobb kasszákat) nem is fognak a közeljövőben elapadni a témában születő produkciók. Nem meglepő tehát, hogy idővel a vászonról ez a fajta hullám átvándorol a tévébe és bár sokkal szolidabban, visszafogottabban és nem utolsó sorban tizedannyi költségvetésből készül, de készül és ez a lényeg. Jelen írás tárgya a pozitív példák táborát erősíti (míg például a Wonder Woman már születésénél elhalálozott), mert tökéletesen hozza a szuperhősmítoszt kicsiben. Pedig aztán nem villant semmi újdonságot a zsánerben, rengeteget merít, már-már lop különféle alkotásokból, de minden eljátszott kliséje ellenére szerethető marad.
Konkrétan szinte lenyúlja Batman-t, igaz hogy az eredettörténete máshogyan indul, de célkitűzése, karakterének jellemvonásai Bruce Wayne méregdrága öltönyét és csípős megjegyzéseit idézik. Ez nyilván nem véletlen, hiszen Nolan trilógiájának anyagi és kritikai sikere meglehetősen erős motiváció lehetett az Arrow esetében. No meg azért, mert az alapanyag szintén a DC Comics berkeiből származó Green Arrow.
Oliver Queen (Stephen Amell) egy nagyszájú, szemtelen playboy, akinek a száz dollárosok csak úgy potyognak ki a zsebéből. Egy kellemesnek ígérkező hajóút során balesetet szenvednek, amit egyedül ő él túl. 5 évig él egy szigeten, elszeparálva, az izoláció karmai közt, amikor a semmiből hazatér a gazdagság mekkájába. Édesapjától (aki szintén a hajón tartózkodott) az utolsó beszélgetésük alkalmával megtudja, hogy ő, üzlettársai és szinte az egész város velejéig korrupt. Oliver-nek viszont esélye nyílik rá, hogy meggátolja a korrupció és a bűnszövetkezetek kóros elszaporodását a metropoliszban, amely akár Gotham is lehetne - de mégsem az. Öt év elképesztően hosszú idő, pláne egy bájgúnár naplopónak, aki egész eddigi életében csak szórakozott, herdálta a vagyont. Ez a srác nem lenne képes túlélni ennyi évet egy lakatlan szigeten. Csakhogy a sziget korántsem lakatlan és olyan képességekre tesz szert és fejleszt ki magában, amelyek által speciális erők birtokába kerül...Például tökéletes fizikumúra edzi a testét és elméjét, ráadásul olyan mesterien bánik az íjjal, hogy Robin Hood is elismerően kacsintana rá, ha találkoznának. Ehhez a határozott, sziklaszilárd elvekkel és izmokkal hazatérő hajótörötthöz csapódik hozzá a legnagyobb szupererő a világon: a pénz. Indulhat az önkényes igazságszolgáltatás.
Az Arrow ugyan jól begyakorolt, ismerős panelekből építkezik, de strukturálisan kifejezetten működő dinamikájú. A jelenből indulunk, a szigeten történt megpróbáltatások, szenvedések után egy meggyötört, de fizikailag és szellemileg csonttá keményedett, titokzatos karaktert kapunk. Innen lesz gyönyörű visszaidézni flashback-ek formájában mindazt, amely főhősünket tahó macsóból kötelességtudó igazságszolgáltatóvá tette. Épp ezért a legjobb pillanatok a múlt felidézéséhez köthetők (amelyek sajnos az epizódok előrehaladtával egyre rövidülnek), mert azokban teljesednek ki leginkább a motivációk és kapnak gyökeres táptalajt az érzelmi konfrontációk.
A karakterek kezdetben meglehetősen egydimenziós árnyaltsággal vannak felvértezve, de szépen lassan elkezdenek fejlődni, érezni, gondolkodni és motiválódni. Kőkemény, idegeket feszegető feszültségű drámára azért nem kell gondolni, de a maga módján mindenki kezd érdekessé és szórakoztatóvá válni. A részről-részre felbukkanó rosszfiúk arányában ez már nem jelenthető ki olyan határozottan. Akad érdekes karakter, de inkább többször érződik kötelezően a történetbe szőtt tipikus elit-gengszternek a legtöbbjük - nyilván nem véletlenül, hiszen ezek ellen küzd Oliver. Csak egy idő után érdekesebbé válik a családon belüli, illetve a mellékszerepben tüsténkedő karakterek fejlődésének követése, mint az akcióké. Hiszen pont itt mennek végbe a mocskos kis intrikák, az érzelmi zsarolások és az elfedett apró titkok lassan történő felfedésének izgalmas pillanatai.
A jelmezre, helyszínekre tulajdonképpen nincs panasz, de kiemelkedőnek sem lehet nevezni a kivitelezésüket. Zöld csuklya, különböző kütyük és egy ultamodern íj segítségével a szuperhősünk úgy pattog jobbra-balra, mintha nem is ember volna, de ne felejtsük el, hogy az. Az akciójelenetek olykor azért erősen karcolják a b-kategória határait, amely tévében annyira nem kirívó, de felmerülnek érdekes elképzelések (mint a felhőkarcolóról történő hirtelen eltűnés és hasonlók).
Minden összevetve az Arrow négy epizód után sem süllyed a megcélzott színvonala alá és kifejezetten üdítően használja fel a képregény adaptációk és szuperhősfilmek bevett paneljeit. Ha az írók továbbra is ügyeskedve fűzik a szálakat egymásba néhány nagyobb volumenű csattanó kíséretében, akkor még bármiféle hatványozott jóság is kisülhet belőle. A felbukkanó ellenségek pedig jól kiaknázható potenciállal is bírhatnak a továbbiakban. 7/10
