„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Valahol Nyugat-Virginiában, a Toluca-tó mentén fekszik egy magas dombok által körülvett, csendes kis város. Silent Hill. Egy város, melynek kihalt utcáin egy lélek sem jár, mivel egy múltbéli katasztrófa során a hatóságok teljes mértékben elszigetelték a külvilágtól. Most azonban mégis idetart egy Rose Da Silva (Radha Mitchell) nevű nő Sharon nevű kislányával (Jodelle Ferland), kik útjuk során balestet szenvednek, s mire Rose magához tér, Sharonnak csupán hűlt helyét találja. Egyedül indul hát a beteg kislány keresésére, ám a város dermesztő légkörébe lépve még csak nem is sejti, miféle lidérces rémálom részévé vált.

A KONAMI népszerű horrorjátéka alapján készült film csak alapjaiban követi a játék eseményeit, de mindvégig ügyel arra, hogy hű maradjon annak szellemiségéhez. Christophe Gans rendező és csapata rendkívüli odaadással végzett aprólékos munkával, díszletről-díszletre építi fel a szellemvárost, miközben a játék több epizódjának jellegzetes helyszínei is fel-felderengenek az áthatolhatatlan ködfátyol piszkosfehér pamacsai között. A kihalt utak mentén hátrahagyott csotrogányok, a fakó színekbe öltözött, dermedten magasodó házak, a templom, a kórház és az iskola üresen kongó termei egy hátborzongatóan fagyos légkört gerjesztenek. Ám amikor valahol a távolban megszólal a sziréna, az elhagyatott, csendes épületek magányos folyosóinak túlvilági mozdulatlanságáról lepereg a kopottas vakolat, s vele együtt szakadozik fel a valóság látszata is, ami alatt falánk rozsdafoltként terjed szét valami elevenen lüktető romlottság.

Ekkor mutatja meg Silent Hill a valódi természetét, a megfoghatatlanul sötét, démoni erők vérmocskos purgatóriumát. Mint egy rémálom a rémálomban, úgy sejlik fel a város valódi arca, az a szürreális, korhadó világ, melynek fojtogató félhomályát a nyirkos falakból áradó nyikorgó-cuppogó hangok és meghatározhatatlan forrású fémes zörejek és tompa puffanások töltik meg egyfajta zaklatottsággal; a kiszolgáltatottság szorongó érzésével. Ez az érzés pedig nem alaptalan, Rose ugyanis nem egyedül bolyong a Pokol bugyrait idéző csarnokok útvesztőiben, hiszen különféle fertelmes lények, amorf teremtmények vonaglanak szerte a sötétben, s groteszk, arctalan, nyálkás testüket lomhán vonszolva kapkodnak utána vakon, mégis mohón kutakodó karmaikkal. Aztán ahogy jöttek, úgy foszlanak szerte az ocsmány szörnyek, és nyeri vissza Silent Hill az eredeti formáját; újra halott csendbe borul minden. Legalábbis egy időre…

A démonok és egyéb torzszülöttek ellenére azonban le kell szögeznünk, hogy a filmnek nem célja az olcsó hatásvadászat, sem az egyszerű ijesztgetés. Sokkal kifinomultabb eszközökkel él annál. Így amikor a roppant erőteljes, zsigerig hatoló atmoszféra nyomasztó melankóliájába begyűrűzik az idegborzoló feszültség, a félelem fullánkjait egyesével fúrja be a néző mellkasába. Rose állandó bizonytalansága, rettegése pedig lassan áttelepül ránk is, és még ha nem is fogunk kétségbeesetten kapaszkodni a fotel karfájába, néha azért felkúszik az a bizonyos gombóc a torkunkba. Főleg amikor felcsendülnek a játék zenéit is szerző Akira Yamaoka hidegrázóan szép dallamai, melyek harmóniája időről-időre idegtépő disszonanciába torzulva mardossa a lelkünket. Ekkor pedig nem csak a játék rajongóinak gerincén fog végigszánkázni a hideg, hanem garantáltan minden horrorkedvelőén.

Ebbe az elragadóan hátborzongató légkörbe tolakodik be időnként egy külső, Silent Hillen kívül eső történetszál, a cselekmény harmadik síkja – a csendes és kihalt, valamint a pulzáló, pokoli Silent Hill mellett -, ahol Rose férje, Chris (Sean Bean) nyomoz eltűnt családja ill. a város múltja után. Ez pedig gyakran megakasztja a cselekményt, mintegy kitaszítva a nézőt az addig felépített túlvilági vízióból, s visszarángatva a sokkalta kevésbé érdekes külvilágba. Kár érte, mert bár elengedhetetlen a sejtelmes, rideg misztikummal takarózó végkifejlethez, mégis szinte megerőszakolja a forgatókönyvet. Csakúgy, mint a történet egy pontján váratlanul feltűnő emberek hada, akik rögtön hazavágják a kilátástalan magányból táplálkozó, lehangoló hangulatot. Ám ezen emberek alantas funkciója felett a sokkolóan erőszakos végjátékot tekintve könnyedén szemet hunyhatunk, amikor a szörnyű igazság szikrái lángra lobbantják a Gonosz bosszúvágyát, amit csak a vérrel permetezett termeket betöltő halál és szenvedés csillapíthat. Az ott elszabaduló vérgőzös lidércnyomás felér egy jó erős gyomrossal, melynek hatását csak a mélabús misztikumba forduló zárás tompítja egy valamelyest megkönnyebbült, mégis  nyughatatlan sajgássá.

A három síkon futó rejtélyes-véres történet komplexitását a játékból ismert fejtörők és egyéb elemek (zseblámpa, térkép, kulcsok) terjesztik ki egy nagy igénnyel megírt adaptációvá. Gans pedig, aki maga is nagy rajongója a KONAMI sorozatának, nem csupán a játék forgatókönyvét mondja fel mereven, hanem annak alaptörténetét és jellegzetes elemeit a saját elborult ötleteivel kiegészítve, egy teljesen újszerű és egyedi koncepciót alkot, ami rengeteg meglepetést tartogat a rajongóknak. Hogy ennek ki mennyire örül, az már egyéni ízlés dolga, mindenesetre a számos újraértelmezett pontja ellenére is a valaha készült legjobb játékadaptációk közé sorolandó. Gans ráadásul mindezek mellett még arra is külön gondot fordít, hogy érthetővé és élvezhetővé tegye a filmet azok számára is, akik csak most ismerkednének Silent Hill városával. Márpedig nagyon is érdemes megismerkedni ezzel a vérfagyasztóan hűvös, csendes kis városkával. 8/10