„In my restless dreams, I see that town…”
Röpke tíz évvel ezelőtt a KONAMI kultikus horrorjáték-sorozatának legismertebb és legtökéletesebb epizódja, a ’Silent Hill 2’ első megjelenését követően egy kibővített tartalommal és tovább csiszolt grafikával felturbózott rendezői változatban is elérhetővé vált a rettegésre és vérre szomjazó játékosok számára. A „Restless Dreams” azaz „Nyugtalan álmok” alcímet viselő kiadás pedig egy könyörtelen testi-lelki tortúrának vet alá bennünket, miközben a legvadabb és legabszurdabb rémálmokból táplálkozó játékvilág egy elképesztően összetett, megrázó és elgondolkodtató történetet tár elénk. Egy olyan történetet, aminek már a bevezető képsorait látva is a jeges borzongás fut végig a hátunkon.
James Sunderland, az elkövetkező napok borzalmainak elszenvedője egy levelet kap feleségétől, aki találkára invitálja hősünket, ill. arra kéri, hogy látogassa meg „az ő különleges helyükön”, azaz Silent Hillben. A gond csak az, hogy James felesége három éve halott. A férfi azonban ennek ellenére is eleget kíván tenni a levél kérésének, így felkerekedik, hogy a rejtély végére járjon, ám a városba érve döbbenten tapasztalja, hogy Silent Hill már korántsem az a kellemes kis környék, amit valaha megismert. Eltűntek az emberek, nyoma sincs a régi nyüzsgésnek, valahogy kiveszett belőle minden szépség és báj, kiveszett belőle az élet. S nem maradt más, csak a végtelen köd fullasztó ölelése.
A kihalt utcákon caplatva ósdi, kopottas épületek betört ablakai merednek ránk némán, megfakult táblák mögül. Utcai lámpák nyújtózkodnak az ég felé, de fényüket elmossa a mindenre rátelepedő vastag ködfátyol. A házak sűrűjét magunk mögött hagyva játszóterek, parkok és az egykor turisták hadait idevonzó Toluca-tó gyengéden ringatózó hullámai emlékeztetnek arra, hogy a város nem volt mindig ilyen mozdulatlan, nem volt mindig ilyen halott. Most azonban finoman fogalmazva sem az a hely, ahol szívesen töltenéd a nyári vakációt. Csakhogy Silent Hill egy igazán vendégszerető város, és ha egyszer valakit a karjaiba zár, azt nem ereszti egyhamar.
A bejárható játékvilágot óriási, éhes szájként tátongó sötét szakadékok és lezárt utak övezik. Menekülésről tehát szó sem lehet, kénytelenek vagyunk engedni a baljós félhomály hívogatásának. Éppen ezért, ha új helyszínre – városrészre, épületbe - lépünk, célszerű rögtön felkutatni a hozzá tartozó térképet, ami a már meglátogatott területeken bekarikázásokkal, firkákkal és apró jegyzetekkel segíti a tájékozódást. Térkép nélkül egyébként annyi esélyünk van, mint orosz rulettben döntetlent játszani. A nagyobb épületek ugyanis a sok egyforma szintjükkel könnyen végtelen labirintussá válhatnak.
A játék különféle rejtvényekkel igyekszik – amúgy marha nagy sikerrel – megnehezíteni a dolgunkat, amik ide-oda rohangálást igényelnek. Éppen ezért ajánlott minden apró kis lyukba benézni, mert minden egyes talált tárgynak fontos szerep jut az egyes akadályok leküzdésében. Ezeket kombinálva és a megfelelő módon felhasználva juthatunk csak tovább számos részen, tehát akinek nincs türelme sokszor órákig agyalni egy-egy lehetséges megoldáson, az inkább ne is próbálkozzon ezzel a játékkal.
Bár a Silent Hill 2 esszenciáját a történetszálak kibogozása és a rejtvények megoldása adja, azért a készítők az akciót sem spórolták ki belőle. A várost elárasztó ocsmány démonok előszeretettel hozzák ránk a frászt a legváratlanabb pillanatokban, ott bujkálnak mindenütt. Mi pedig egyre fokozódó rémülettel nyomulunk beljebb a szűkös folyosók fojtogató magányában, ócska bútorokat kerülgetve, zárt ajtók mellett elhaladva, míg végül kezünk egy engedelmesen kinyíló ajtó kilincsére nem téved. Szívünk nagyot dobban, és mi visszafojtott lélegzettel furakodunk be a titokzatos szoba homályába. Tekintetünk lázasan siklik végig a porlepte asztalok és polcok felszínén, elsősegélydoboz, kulcsok, lőszerek és egyéb használható tárgyak után kutatva. Ám ahogy elemlámpánk sápadt fénye megvilágítja a sötét sarkokban megbújó rémségek kontúrjait, életre keltve legrosszabb rémálmunk groteszk teremtményeit, kezünk rögvest a fegyverünk markolatára csúszik, és csak reménykedhetünk benne, hogy a végén mi kerülünk ki győztesen a csatából.
Ezen ambíciónk beteljesítéséhez egészséges életcsíkra, valamint egy fegyvernek látszó tárgyra és erős lélekjelenlétre lesz szükségünk, mert ha hirtelen pánikunkban esztelen vagdalkozásba kezdünk, megfeledkezve a hősünket támadóállásba billentő akciógomb lenyomásáról, akkor biza’ kétségbeesetten nézhetjük végig a mozdulatlanul álldogáló James haláltusáját. A harcrendszer tehát nem valami kifinomult, de nem is használhatatlan. Viszonylag pontosan lőhetünk, ütéseket vihetünk be és a leterített szörnyeket vagy a földön futkorászó bogarakat még jól meg is taposhatjuk. Ami viszont kétségkívül az idegeinkre fog menni – eleinte legalábbis biztosan -, az a nehézkes irányítás és a sokszor lehetetlennek tűnő kamerakezelés kombinációja, ami gyakran szolgáltat ki bennünket a beláthatatlan területek veszélyeinek. Egy idő után viszont hozzászokhatunk a játék eme szeszélyéhez, mely a legkisebb biztonságérzettől is megfosztva tart minket állandó félelemben.
De Silent Hill nem csak szörnyetegeket, kísérteteket és egyéb, megelevenedett rémségeket rejt magában, úton-útfélen összefutunk különféle rejtélyes, zavarodott figurákkal is, igazi elveszett, meggyötört lelkekkel, akiket ugyanaz a titokzatos erő vonzott a városba, ami minket is megfertőzött, s fekélyként terjed szét lelkünk bugyraiban. Közülük a legérdekesebb karakter egy Maria nevű lány, aki kísértetiesen hasonlít James feleségére, és mintha jobban ismerné hősünket a kelleténél. Idővel pedig mi is megismerjük őt, ahogy megismerjük a többieket és önmagunkat is, midőn a szörnyű igazságot elfedő hazugságok megfakulnak, és a feltörő emlékek rést hasítanak a rémálmok szövetén, feltárva előttünk a végső megoldást.
Hogy melyik megoldást, az csak rajtunk, ill. játékstílusukon múlik, ugyanis a sorozat szellemiségéhez híven többféleképpen is véget érhetnek hátborzongató kalandjaink. Némelyik befejezés csak többszöri végigjátszás során válik elérhetővé, de érdemes újra és újra nekifutni a játéknak, mert egyre több érdekességet tudhatunk meg a városról, valamint James históriájának részleteiről. Ahhoz azonban, hogy a kirakós minden darabkája a helyére kerüljön, a rendezői változatba bekerült egy rövidke, ám annál figyelemreméltóbb bónuszfejezet. A „Born from a Wish”, azaz „Egy kívánság szülötte” című minijáték Maria történetén vezet minket végig, a James-szel való első találkozásáig bezáróan.
A rémregényeket megszégyenítő történet csavarossága és a képi világból áradó lehangoltság tökéletesen egészíti ki egymást, de a játékélmény akkor válik teljessé és igazán elsöprő erejűvé, amikor a fülünkbe lopóznak Yamaoka Akira kísérteties szépségű dallamai, melyek hol pattanásig feszítik idegeinket, hol pedig csendes mélabúba ringatnak. Mindezek együtteséből születik meg egy olyan program, ami nem csupán egy kiváló túlélő horror, a Silent Hill 2 ugyanis a maga komplexitásával, időtálló grafikájával, lebilincselő történetével, karizmatikus figuráival, lelket mardosó melódiáival és utánozhatatlan, hátborzongató hangulatával felülmúl mindent, amit eddig a horrorjátékokról tudni véltél. 10/10