"Azért jöttem, hogy halálra igyam magam."
Ben-t (Nicolas Cage) otthagyta a felesége, a fiával együtt. A jól kereső állásából kirúgják, mert egész nap iszik. Ő maga az önpusztítógép. Nem érdekli már semmi, csak inni akar, de gőzerővel. Halálig. Öngyilkosságig. Nem akar megváltozni. Sera (Elisabeth Shue) prostituált. Minden éjjel Vegas lepukkant moteljeiben szégyenítik meg napról napra, az arcára élveznek, tárgynak tekintik. Ráadásul még a nyakába liheg egy erőszakos és idegbajos strici is. Ennek a két embernek, fenntartások nélkül szüksége van egymásra és mindezt ők érzik minden együtt eltöltött közös percükben a legjobban.
Mike Figgis filmje kegyetlenül tragikomikus. A legszomorúbb, elgyötörtebb pillanatokból is képes kipréselni némi humort, mert egyszerűen muszáj nevetve venni az életet azok után, ami Ben-el történt és amit csinál. A mérhetetlen és egyben mértéktelen alkoholizmust csak nagy szájjal és jókedvvel lehet fogadni. Mi nézők persze látjuk, hogy ez a fickó már menthetetlen, egyszerűen nem lehet mit kezdeni vele. Sera viszont pont ezt a piás, beszédes, vidám fickót szereti hallgatni, szeret mellette feküdni, és szeret vele törődni.
Gyönyörű, ahogy ez a két romlott ember, a fénylő, csillogó-villogó Las Vegasban egymásra talál. Mindkettejük élete kilátástalan, nincs céljuk, mocsokban vergődnek, magányosan, bármiféle kapcsolat híján. Ben hiába kezdi mattrészegen csapni a szelet bármilyen útjába akadó nőnek, amikor arra kerül sor egyszerűen nem érdekli ez a dolog. Mást akar: hallgatni, beszélni, teljesen lényegtelen, csak valaki mellette legyen. Sera maga sem érti, hogy miért vagy mitől, de ebben a lecsúszott fickóban kezdi megtalálni, ami már réges-rég hiányzik. Fél is tőle, megrémül, nem szabadna vele találkoznia. De ettől még fog, mert kell neki.
Voltaképp Ben számára a humor, a tréfálkodás mind csak álca, hogy ne kattanjon teljesen be. De a kíméletlenül égető lelki sebeket csak ideig-óráig párologtatja el a töménytelen mennyiségű alkohol és az abból fakadó "jókedv". Figgis ezt tökéletes kettősséggel ábrázolja: a színek, a folyton-folyvást felcsendülő jazz, a zongora és Sting elképesztően energikus, érzelmileg túlcsorduló hangja minden pillanatban nyomja belénk, hogy ez a labilis kapcsolat nagy momentumokban gazdag, és szép, de nem fog sokáig tartani. Nem tarthat sokáig.
Nicolas Cage nem egyszer és nem ritkán túljátssza a karaktert. Ez a műsor része. Ahogy Elisabeth Shue sem képes minden arcrezdülésével, vagy monológjával folyamatosan hiteles képet festeni. Nem is lehetséges, mert annyira abnormális és kizökkent mindkettejük élethelyzete, körülményei, hogy sokszor maguk sem tudják, hogy a fenébe is kellene reagálniuk. Elfogadják egymást és inkább végignézik, ahogy a másik a lejtőn ezerrel száguldva, kézifék nélkül rohan a vesztébe, mintsem beavatkozzanak. Ez az elképesztő hanyatlás természetesen Cage-nél látványosabb, nem is jött véletlenül az az Oscar-díj. De ehhez kellettek Figgis instrukciói, a kicsavart, néhol életszerűtlen, túlzó és meghökkentő jelenetek, az erotikusságot erősen karcoló hosszas pillanatok és ez a mocskos-lucskos, de egyúttal csodálatos vizualitás.
És persze naiv az, aki azt hiszi, hogy e két ember között létrejövő érzelmi hiánypótlás bármiféle javulást hozhat, kilábalást, fejlődést vagy felülemelkedést. Őrangyalok ők egymásnak, de csak addig, amíg elkísérik egymást az utolsó kapuhoz. Aztán végállomás. 8/10
