A '90-es években volt egy bizonyos könyvsorozat, amely Libabőr címen futott. A kitaláló státuszban R.L. Stine tündökölt, aki elsősorban gyerekeknek szánt kísértethistóriákat mesélt el ezekben a bizonyos füzetekben (ha úgy tetszik novellákban, amik közül egyik sem volt túl hosszú és baromi nagy betűkkel nyomták), amit később sorozat formájában Amerika meg is filmesített. Nos, az a két történet, amelyet jómagam is látni véltem porbafingó kisiskolásként, olyan elemien, és persze némileg infantilisen félelmetes atmoszférával kapargatta a fiatal agytekervényeimet, hogy manapság se nagyon komálom a hasbeszélő bábukat. Szóval jó példát mindig lehet találni, még akkor is, ha gyerekeknek szánt, szoft-horrorról is beszélgetünk. Szerettem volna azt mondani, hogy jelen írás tárgya követendő mintaként szolgál, de nem tehetem. A Rettegés mélye rémgyenge. Pedig vannak benne rémek, meg kísértetek, meg bohócok...
Ugyan elenyészően kevésszer, de volt már rá precedens, hogyha a horrort a vele szöges ellentétben álló PG-13-as besorolással turmixolják, abból nem csak kiábrándítóan kesernyés eper ízű ketchup jöhet létre. Mind az Insidious, mind az idei Fekete ruhás nő képes volt olyan atmoszférikus, olykor-olykor tapintható feszültséget konstruálni, amelyről jónéhány direct-to-dvd-re szánt torture-porn a levágott véres végtagok között csak álmodozhat. Ha pedig azt veszem, hogy Joe Dante-hez köthető az ördögien vicces Szörnyecskék, Az üvöltés, vagy a gyermekkori személyes favoritom a Chipkatonák, akkor cseppet sem alaptalan, hogy az ember valami hasonlóan jót vár el.
Ám sajnos a The Hole minden egyes félelemkeltésre apelláló lélegzetvételével tovább horpasztja az amúgy sem újító szándékú cselekmény vázát. Nem lenne azzal feltétlenül baj, hogy alapvetően sablonos történetet mesél el, ha közben képes volna feszültséget lehelni egy-egy parázósabb próbálkozásába, de minden megpendített motívumával egyre inkább összezsugorítja, majd legvégül a szánalmasan gyenge, több sebből eperízű vért eresztő fináléjával még teljesen ki is röhögteti magát.
A csonka család (anyu, a tinédzser és a kisebbik fiútestvér) új házba menekül a múlt elől, ahol egy éktelenkedő, feneketlen lyuk várja őket a pincében. Természetesen a lakatok hamar lekerülnek az előző, "kettyós" lakó által gondosan elzárt nyílás fedeléről, amely aztán a srácok (és a szomszédban lakó potenciális tinilány) félelmét hívja elő és kelti életre. Innentől azt hiszem hagyom, hogy mindenki saját maga találhassa ki a sorban következő kliséket.
A film ugyanis addig a pontig egész ügyesen lavíroz, amíg a felfedezés édes kíváncsiságának szaga terjeng a képkockák párájában. Gyermekként ennek a kíváncsiságnak a táplálása a legélvezetesebb, mindaddig, amíg az illúziót lerombolandó olyan alakok bukkannak elő a lyuk sötétségéből, amelyeket, ha még nem is láttunk ezerszer (de egyébként igen), akkor is letörik az ismeretlen kutatása iránti lelkesedésünket. Onnantól kezdve pedig naiv ábránd azokon túlmutató, érdekfeszítő, félelmetes vagy akár meglepő dolgokat várni. Ha csak a fináléban felbukkanó, Hulk elfeledett féltestvéreként aposztrofálható szörny a rövid szürreális kitérőben nem egy ilyen momentumot képvisel. De higgyétek el, hogy nem. 4/10
