Kacsamesék - Duck Tales
Hú-ú. Azóta sincs jó kaland-rajzfilmsorozat. A szemtelenül gazdag Dagobert bácsi, akinek dollár volt a jele az oviban, a kölykök (Niki, Tiki, Viki!) és persze a mindig balfa*z (12-es karika) Quack kapitány. Amikor úgy keltél fel az összes szombat-vasárnap reggel, hogy tudtad van mit nézni a tévében. Már a főcímdal akkora hangulatba bódít, hogy alig várod ezúttal Dagobert mekkora zűrbe keveredik majd. Aztán jönnek a fiúk, hoznak pár spéci kütyüt, közben Quack kapitány a lehető legvalószínűtlenebb manőverrel leteszi a gépet és közösen mentik meg a pöttöm-főnököt valamelyik eszeveszett fő gonosz karmai közül, de csak éppen-hogy, azért legyen miért izgulni. A Duck Tales (ejtsd: Dáktélsz) humora egyébként még mindig zseniális: csipkelődő, aranyos és gyermeki, amit a szinkronhangok minőségien dobnak fel. Az összes rész csordultig van töltve kalanddal a lehető legváltozatosabb helyszíneken (Sivatag, Antarktisz, elég csak a főcímben felbukkanó a képeket figyelni), tehát idő sose volt unatkozni abban a huszonakárhány percben. Amellett pedig, hogy mindig képes elszórakoztatni, a készítők ügyeskedve csentek bele némi mondanivalót, afféle titkos adalékot, amit nem úgy szúrsz ki, ahogy manapság megrágják és majdnem le is nyelik helyetted (mármint izé, a gyerekek helyett), hanem szépen és könnyedén olvad bele a környezetbe. Hatalmas klasszikus, felnőtt fejjel is üvöltöm a refrént. Itt az élet hurrikán...Hú-ú.
Balu Kapitány Kalandjai - TaleSpin
Kicsit bajban vagyok, mert imádtam Balut..de az első részt újranézve valahogy mára elszállt az a hangulat, amit kispöcs mitugrászként annyira élveztem. Még játékfigurám is volt a hájas és mindig borzasztóan jó kedélyű papamaciból. De valószínűleg ez csak valami hullámvölgy lehetett, mert ilyenekre kifejezetten emlékszem: Don Kartács reszelően éles hangja akkor volt a legviccesebb, amikor éppen alattomosan megszívatta a kis Kit, vagy pont sebesen zuhant a több füstgomolyagtól alig kivehető gépe a víz felé. Vagy az ördögien alacsony, pösze Spigot ezredesre, a mai napig kristálytisztán fel tudom idézni magam előtt. Szerethető és humorban dúskáló karakterekkel volt tele ez a mese, az eredettörténet szerint pedig ugye Balut a Dzsungel Könyvéből szedték ki és gyúrták spin-offá, ahonnan aztán Sir Kánt és Lajcsit is átemelték. Sosem voltam oda a repülős témáért, de Balu manőverei, nem egyszerű kalandjai, csatározásai a kalózok ellen a Vaskacsával mindig felkent legalább egy félmosolyt a képemre.
Hey Arnold!
A mai napig zseniális humorcsokor. A futballfejű történetei amelyek tele vannak jól kitalált bohókás, idióta és eszetlen figurákkal, akiken garantáltan sírva-röhög az ember: Jenci a totál szerencsétlen lúzer, akivel a lehető leglehetetlenebb balesetek esnek meg, a legjobb barát és egyben profi legenda mesélő Gerald, vagy a kíméletlenül rondára mázolt Helga, aki beleesett Arnoldba, mint vak néni a kútba. A mellékszereplők nem csak azért vannak, hogy legyenek, hanem remekül kiaknázott történeteket párosítanak hozzájuk. Mindebben pedig az a legjobb, hogy az átlagos gyerektörténeteket legendásan adják tovább, és mesélik el egymásnak. Hiszen gyerek-perspektívából minden más: a Hey Arnold ezt használja ki tökéletesen, mert mindent úgy ábrázol, ahogy a gyerekek megélik. A humora és a hangulata épp ezért páratlan: tele van csínnyel, játékkal, grund-baseballal, hecceléssel, amibe néha azért tanulságot is csepegtetnek és a szomorúbb részeket is úgy kötik át, hogy a mosoly még csak véletlenül se tudjon lekopni a néző arcáról. Ugyan megélt egy The Movie-t, de az elég humorszegény, gyenge plottal rendelkező tucatrajzfilm lett, ellenben a sorozat évadait bármikor rojtosra tudom nézni, még így huszonéves fejjel is. Szórakoztató kaland, alsó tagozatos belső kör, amilyen mindenkinek volt egyszer.