Annie tizennégy éves, fiatal tinédzser. Épp a gimnázium első évét kezdi meg, amikor a neten összeismerkedik egy kedves fiúval. A fiú szintén tizennégy éves, röplabdázik, megértő és együttérző személyiség. A kapcsolatuk egyre bensőségesebbé, plátói fellángolássá alakul, amikor a srác bevall valamit a lánynak. Valójában húsz éves és egyetemista. Annie megdöbben, de végül is elfogadhatónak érzi a korkülönbség a tényét. Csetelnek, telefonálnak egymással, amikor újabb bejelentésre kerül sor. Voltaképp nem is húsz, hanem huszonöt esztendős. Annie nem igazán tudja hova rakni ezt a hazudozást a rengeteg bók, kedveskedés és őszinte érzelmi megnyilvánulás közt. Aztán eljön a nap, amikor személyes találkozóra kerül sor, ekkor derül ki a valódi igazság. A srác már nem srác, hanem középkorú férfi, akinek mosolya mögött valami egészen másfajta vágy húzódik meg, mint azt ez a törékeny lány sejteni véli. Egy eldugott motelszoba homályában megerőszakolja a lányt.

Elnézést attól, aki számára ez a bevezető túlzottan spoileres hatással bír, de a film figyelemfelkeltéséhez elengedhetetlen, hogy megkerüljük a cselekmény magját, amelyet precíz körüljárással boncolgat a hátralévő játékidő további részében. Nem igazán szoktam ehhez hasonló kijelentéseket tenni, mert ritkán rendelkezik egy produkció ilyen elemi erővel és prioritással, de a Trust az utóbbi évek egyik legfontosabb mozgóképes alkotása.

Voltaképp az első bekezdésben vázolt szkript a cselekmény első húsz percét teszi ki, ahonnét valami egészen egyedi realizmussal világít rá egy aktuális problémára és annak különböző aspektusaira. David Schwimmer (a Jóbarátok Ross - fiúja) ugyanis hihetetlenül érzékeny megközelítéssel tár fel egy témát, mélyenszántó emocionális részletgazdagsággal egyszerre váltva ki viszolygást és empatikusságot. A kameráját ugyanis betolja a két központi karakter felszabdalt, vérző sebfoszlányoktól szenvedő lelki világába. A sokktól pszichésen megzavarodó tinilány, és a düh, a megdöbbenés, a tehetetlenség egyvelegétől összeroppanó apa frusztrációjára koncentrál - félelmetesen fájdalmas, ahogy mindez súlyosan maga alá gyűri őket.

Schwimmer feszültségteremtése olykor kínzóan közel hozza a traumát hozzánk nézőkhöz, de mégis ez a leghatásosabb fegyver a helyzet súlyosságának érzékeltetéséhez. Ugyanakkor nem mutat többet, nem szalad túl vulgáris vagy megbotránkoztató határokon, rendkívül helyesen, megóvva művét attól, hogy elhalványodjon a mondanivalója. Ettől nem lesz elegánsan visszafogott, vagy kevésbé hasbavágó, mert az undorítóan perverz szexuális deviancia és az abnormalitás ugyanúgy a felszínre bukik, csak nem holmi közönséges eszköztárral.

A rendező karaktervezetésének köszönhető, hogy az apa (Clive Owen istenadta angol tehetsége ott dübörög minden egyes képkockában), olyan érzelmi mélységbe száll alá, amely egyszerre zökkenti ki minden egyes addig megszokott tevékenységéből és egész életviteléből. A munkahelyen, a kocsiban, a csendben fürdő éjszakákban csakis egyetlen egy dologra tud gondolni. A megszállottság borzasztó autentikus módon jelenik meg, az apa szűnni nem bíró küzdelme a tehetetlenség, illetve a feltorlódott harag ellen már-már abszolút módon megőrjíti és eltorzítja a látásmódját, amivel pontosan azt a személyt löki egyre mélyebbre és mélyebbre, akin segíteni akar. Annie (Liana Liberato nem riad vissza két különböző érzelmi végpont eljátszásától) naiv hite, illetve a sokk hatására létrejövő pszichés érzelmi zavara pedig olyan elferdült gondolatokra és reakciókra kényszeríti, amely felett egyetlen szülő sem bírna objektív és megértő maradni. Épp ettől gyönyörű, ahogy szinte párhuzamosan, égető, maró víziókon keresztül jutnak el mindketten arra a pontra, ahol már képesek feldolgozni ennek az egész undorító borzalomnak a következményeit és hatásait. A mellékkarakterek, mint az anya vagy a remekül, nem tolakodóan meg bájolgó lesajnálással bánó pszichiátér pedig arra hivatott, hogy egyengesse őket, mielőtt végleg túlcsúsznak saját mélypontjaikon.

Kettejük (apa és lánya) utolsó közös jelenete épp ettől az öntudattól, a ráébredés erejétől és színtiszta, expresszív érzelmi megnyilvánulásától avanzsál olyan őszinte és egyben drámai végponttá, amely voltaképp háttérbe kúsztatja, szükségtelenné teszi az elégtétel beteljesedését. Ha úgy tetszik nincs revenge, csak rape, mert ebben a szituációban a bosszú nem érne többet, mint egy pillanatokra átfutó, többnyire pozitív érzéstöltet a testen. Utána ugyanolyan szürke, elcseszett és abnormális maradna minden, mint előtte. A megoldás, a feldolgozás, ott és akkor kezdődik el, amikor a két megtört ember, gyerek és felnőtt összeborul. 8/10