Miután zsongó fejjel hagytam el a mozit, és a film képkockái igencsak masszívan beleivódtak az agyféltekéimbe, én is abszolválom a véleményem, amely részben johnnymoore kolléga recenziójára fog reagálni.
Alapvetően egyáltalán nem vártam el, hogy Ridley Scott műve olyan mélységekbe, magasságokba vagy egyáltalán abba a fenyegető atmoszférába fog csatlakozni, amelyet 1979-ben megalkotott egy máig klasszikus horrorsci-fivel. És mégis: a Prometheus egyértelműen nem volna képes megállni a helyét az Alien nélkül, de ezzel egyáltalában semmiféle probléma nincs, hiszen tulajdonképpen az ott felmerülő, ám kibontatlan dolgokat igyekszik ábrázolni. Nyilvánvalóan kapocs, mi több telis-tele van apróbb és nagyobb utalásokkal, amelyek kifejezetten az abban megjelenő, felmerülő formákra koncentrálnak. Ebből a szempontból pedig a Prometheus egy - ha nem is tökéletesen helytálló -, de remek előzményfilm, amely Damon Lindelof által egy picit többet is magában foglal.
A teremtéstörténettel megspékelt Alien-evolúció kifejezetten kellemes egyveleget képez, annak ellenére, hogy olykor támad az emberben néhány ambivalens érzésmutáció, amelyet aztán a cselekmény folyása szépen lassan elhomályosít, majd végül néhány kivételtől eltekintve megszüntet. Mert én akárhogy is néztem, számomra a film minden volt, csak inkoherens nem. A cselekmény a szőrszálhasogató pontokat leszámítva abszolút módon összeáll és képez teljes egészet, maradéktalanul és szép ívben zárva le a történetét - más kérdés, hogy nem a legjobban. Egy film ugyanis képes kell, hogy legyen úgy megállnia a helyét, hogy ne kívánkozzék utána még egy (vagy több) esetleges folytatás, amellyel együtt képes csak teljes egésszé formálódni (tévésorozatoknál ez természetes, de egy mozifilm esetében rendellenes). Tény ugyan, hogy az írásom elején azt állítom, hogy az Alien nélkül képtelen volna igazán, és legfőképp hatásosan érvényesülni a produktum, de hát voltaképp erre született. Ridley Scott a Space-jockeyk bemutatására, illetve rajtuk keresztül az idegen organizáció létrejöttére fókuszál, szóval ez az opció kvázi felróhatatlan. Ennél fogva sem értem azokat, akik azt vallják, hogy külön kell kezelni, és elvonatkoztatni az Alien-franchisetól. Mégis hogyan? Hiszen ezt maga a film sem hagyja. (Az viszont száz százalékosan true megállapítás, hogy ahhoz mérni minőségben butaság.)
A karakterek instabil állapotát én kissé máshogy fogalmaznám meg: nem alakítanak ki igazán emocionális kapcsolatot a nézővel, amelyet mindenki döntsön el maga, hogy jó-e vagy sem. Személy szerint azt vallom, hogy ebben az esetben nincs is rá akkora szükség. Maga a felfedezés, a kérdésfelvetés és a kialakulás, fejlődés nyomon követése előbbre valóbb prioritási pont, mint az, hogy Noomi Rapace karaktere miként viszonyul az egydimenziós Logan Marshall-Green-éhez (Holloway). Michael Fassbender droidja ennek ellenére állít fel a nézővel egy képlékeny érzelmi kötödés-foszlányt, de ennek a cselekményben jelentősége van. Nem tagadom, hogy a többi karakter csak azért volt megírva, hogy legyen kinek elhullania, balgábbnál idiótább módon, de például a kevés mondatot kapó kapitány (Idris Elba) is kiegyensúlyozott alakítást hozott a búcsúját leszámítva.
Apropó kérdésfelvetés. A legtöbb csalódott néző baja valószínűleg az volt, hogy nem kapott válaszokat (lásd még: Lost). Tagadhatatlan, hogy akad néhány cselekménybeli pont, amelyre a forgatókönyv nem szolgál konkrét (vagy semmilyen) válasszal, de a lényeg valójában nem ez. A lényeg maga a kérdés, a kérdés milyensége, az amellyel rávilágít valamire, gondolkodásra és ezzel válaszadásra készteti a nézőt. És ez egy sci-fi esetében nem feltétlenül negatív tulajdonság. Sőt. Mert vannak filmek, amelyek ezt teszik és amikről beszélni kell. A Prometheus is ilyen, és már most meg merem kockáztatni, hogy 10-20 év múlva beírja magát a klasszikusok közé, pontosan ezzel az ambivalens, megosztó kérdésfelvetésével, amellyel rengeteg embernek okozott bosszúságokkal teli két órát, és vagy ugyanennyi számára kiemelkedő szórakozást.
A látvány elképesztően monumentális magasságokba rúg. Mi sem példázza ezt jobban, hogy a kezdő képsorok láttán felmerülő első gondolatom (miután becsuktam a szám) az volt, hogy ennek még a mozivászon is kevés. És csak később kúszott be a valós látványorgia, amelyet 130 millióból olyan minőségi mércére lőttek be, amit nem könnyű überelni. A díszletek részletgazdagsága, a felfedezés szinte perszonális explicit öröme, a kézzel foghatóságtól egy centiméternyire elterülő hologrammok, és a mindezek együtteséből komponálódó átélés élménye. A Prometheus, ha valamiben mindenképp, akkor ebben vérprofi - ezzel mindenki egyetért.
A felmerülő hibák részemről elsősorban a karakterek illogikus, megkérdőjelezhető döntéseiből adódtak. Az, amikor elismert tudósok akkora baromságokat csinálnak, hogy az embernek már-már leszakadna a pofája, ha nem tartaná meg, de szerencsére Ridley Scott szkifije van annyira jó, hogy ezt megtegye helyette. Ugyanis, az amúgy mesterien gusztustalan és izgalmas horrorfaktora a filmnek sajnos a réseken beenged néhány tinihorrorosan zavaró megmozdulást. A kisebb, jelentéktelen, kérdések megválaszolatlanságát a magam részéről nem találtam olyan mélyrehatóan zavarónak, de tény, hogy ki lehetett volna küszöbölni őket. Az igazi negatívum, a hihetetlen mértékű naivitással megszórt befejezés, amelybe egy súlytalan önfeláldozás-motívum is bekerült, csak a hatása volt érzékelhetetlen.
Ugyanakkor a film egyáltalán nem ordít a folytatásért, önmagában működő lezárt egész, amely meghagy ugyan egy parányi szemet, amelyet esetlegesen ki lehetne csíráztatni, de voltaképp szükségtelen lenne. A finálé gyönyörű cameo-jával rögzíti száztíz százalékos biztonsággal magát a filmhez, amelynek előzményeként szolgál és itt ez a végpont. Nem képződik közte űr, amelyet be kellene tölteni bármivel is. A Prometheus a maga feltérképező, néhol naiv, néhol brutális módján, saját bájával teremti meg az előzményfilmet és egyben a teremtéstörténet science fiction-jét. 8/10