Nosztalgia: minden, amit az ember egykoron imádott, szeretett, rajongott érte. Már elmúlt ugyan és az idő szürkesége halovánnyá és fakóvá koptatta, vannak emlékek, amelyekről egy gondolattal le lehet söpörni az elmúlás porát és ugyanolyan tisztán, régi fényükben tündökölnek majd, mint saját idejükben. Nekem ilyen a Toy Story.

A Toy Story játékokról szól. A Toy Story gyerekességünk megőrzéséről szól, kalandvágyról, vidámságról, érzésekről amelyek felnőtt fejjel is ott szunnyadnak bennünk. Mindezt olyan találóan, görcsmentesen, kellemesen becsomagolva meséli el nekünk a Pixar saját hősein keresztül, amelyre több, mint 15 év távlatából is mosolygunk. A karakterek játékosak és szerethetőek, könnyedén azonosulhatunk velük.

A Toy Story egyik legnagyobb erénye, hogy a mondanivalóját kreatív-masszaként bújtatja a történetbe úgy, hogy szinte észre se vesszük mennyire klappol. A Woody és Buzz közti ellentétek barátsággá formálása tökéletes leképezése az ellenségből a legjobb barát motívumának. Két szimpatikus figura, akik úgy ugratják egymást, mint Terence Hill és Bud Spencer és úgy működnek együtt, mint Tango és Cash. A többi figura egytől-egyig duzzad a humortól, nevettetnek önmagukban, mosolyt húznak a szánkra a mondanivalójukkal, és mindig a megfelelő pillanatban teszik ezt.

A forgatókönyv fesztelen humorával és könnyed dialógusaival hamar megteremti a sajátságos atmoszférát. Nevetünk és sírunk. Drukkolunk és sajnálunk. Ezeket pedig úgy képes egybeolvasztani, hogy kiváló és tanulságos szórakozást biztosítson gyereknek és felnőttnek egyaránt. Hibátlan kombináció.

A dalbetétek - itt most a magyar nyelvűekre gondolok - őszinték és kedvesek, humorral átitatottak, nincsenek túlidealizálva sem agyonerőltetve - amely az újabb, animált gyerekfilmekről egyre kevésbé mondható el. Stohl András szinkronjai közül ezt tartom az egyik legtökéletesebbnek: tisztán, fesztelen természetességgel ad át minden hangot, igényesen komponálva a karakteréhez.

Lélekvidámító mozi ez, amely addig-addig mesél könnyedén és giccsmentesen, amíg meg nem találja bennünk a kisfiút/kislányt és újra azzá nem tesz minket, mert:

"Minden felnőttben egy játszani vágyó gyermek rejtőzik."