Talán tíz év is eltelt már azóta, hogy utoljára Pókember-füzetekkel a hónom alatt hagytam el az újságost, ezért kedvenc hálószövőm kalandjait ismét felfedezni óhajtó lelkemnek éppen kapóra jött a Kingpin kiadó viszonylag frissen indult sorozata, a február óta kéthavonta megjelenő Hihetetlen Pókember. És annak ellenére, hogy az első szám rögtön a Marvel-Univerzum egyik legnagyobb eseménye, az összes szuperhőst érintő Polgárháború kellős közepébe veti az olvasót, az előzményeket röviden összefoglaló nyitóoldalnak köszönhetően még azok sem fognak vaksötétben tapogatózni, akik netán most lapozgatnának először Pókember-füzetecskét.

Nehéz idők köszöntöttek a Marvel-Univerzumra, a nemrég érvénybe lépett Szuperhumán Regisztrációs Törvény ugyanis a szuperképességekkel rendelkező állampolgárokat is felelősségre vonhatóvá teszi a törvény színe előtt, ennek velejárójaként pedig kötelezően előírja a személyazonosságuk felfedését is. Aki erre nem hajlandó, azt egyszerűen levadásszák, és börtönbe zárják a többiek. Mi értelemszerűen Pókember aspektusából követhetjük nyomon a Polgárháborút, ill. annak következményeit, ahogy a két részre szakadó szuperhős-társadalom az egyik oldalon Vasember, a másikon pedig Amerika Kapitány vezetésével küzd az igazáért. Pókfej meg valahol a két tűz között őrlődve, csak reménykedni tud abban, hogy helyesen cselekszik.

A J. Michael Straczynski tollából származó történet igen komolyan próbára teszi hősünket, nehezebbnél nehezebb döntések elé állítva, s a súlyos témákat boncolgató, drámai attitűd ellenére is mindezt egy lendületes, könnyen emészthető és kimondottan olvasmányos képregényben prezentálja. Ez pedig főként a remek arányérzékkel adagolt, üdítően kifinomult humorral átitatott párbeszédeinek köszönhető, melyek természetes könnyedséggel fonódnak be a mélyebb, nem egyszer politikai tartalmú gondolatai közé. Az első szám telekommunikációs zűrzavarba torkolló, egyszerre öt karaktert megszólaltató, fergeteges telefonbeszélgetése mindjárt az elején azt az érzést kelti, mintha nem is képregényt olvasnánk, hanem filmet néznénk, de ez a filmszerűség nemcsak a párbeszédekre jellemző, hanem – hála Ron Garney elképesztően energikus rajzainak – az akciójelenetekre is.

Igaz, ezekben nem bővelkedik egyelőre a cselekmény; nincsenek nagy ellenségek, se eget rengető összecsapások, csupán a regisztrációs törvény elfogadásából vagy el nem fogadásából fakadó nézeteltérések ugrasztanak össze néhány szuperhőst. A bunyóknak szentelt oldalak azonban még így is több mint fantasztikusak: Garney rajzai olyan elevenséggel ruházzák fel a szereplőket, hogy szinte kiugranak a lapokról. Az ökölharcok alatt egymás fejéhez vágott mondatok pedig nemcsak Pókembert, hanem minket is töprengésre sarkallnak, hogy vajon melyik félnek van igaza, vagy lehet-e egyáltalán igaza bárkinek is? Ez a dilemma végül a második szám dialógusaiban és belső vívódásaiban teljesedik ki, melyek a rengeteg politikai tartalom ellenére is megőrzik rugalmasságukat, és helyenként a szokásos, cinikus humor is előbújik a komoly hangvétel mögül. Unatkozni tehát senki nem fog a számonként két fejezetet tartalmazó, rendkívül színvonalas kiadványok lapozgatása közben – Pókember visszatért, és köszöni, jól van.