Ötödik évad ide vagy oda, Tom Kapinos és bagázsa nem töri össze magát karakterfejlődés ügyileg. Ez az évad is kiváló példa erre - mint az előző -, hiszen kvázi szemelvényeket láthatunk Hank Moody hétköznapjaiból, amik hál'isten sosem unalmasak. A történet tulajdonképpen ad hoc jelleggel működik, a szereplők hozzák a tőlük elvártat, dugnak, káromkodnak, tudatmódosítanak, amiből végül összeáll egy szórakoztató massza. Úgy is megközelíthetném a dolgot, hogyha kizárólag röhögni akarunk a már jól ismert karaktereken, és képesek vagyunk kizárni a logikus reakciókat, érzelmi részt, vagyis a drámát, akkor ugyanúgy működik, ahogy eddig. Ha viszont zavar a történethiány, az orrvérzésig ismételt szituációk és a már életképtelen hősszerelmes szál, nos...akkor a Kaliforgia érezhetően döglődik. Szerencse, hogy még ez az állapot is kimeríti a szórakoztató, és kifejezetten élvezhető címkét. A továbbiakban spoilerezek.
Ahogy a nyitány elegánsan közli velünk, majd 3 év telt el, amit Hank a csillogó Nagy almában töltött, ráadásul úgy, hogy 1 (!) évig kapcsolata volt egy nővel - mégis van fejlődés? Természetesen épp akkor kapcsolódunk be, amikor a puncivadász közli vele, hogy túl szenzációs nő ő hozzá- hiszen még azt is hagyta, hogy hátulról rakja meg -, úgyhogy el kell válniuk, aki ezt nem viseli kellő higgadtsággal (felgyújtja a lakását). Runkle üzleti ajánlatot kínál Hank-nek, akinek menekülőutat nyújt a lehetőség, és visszatalál imádott Kaliforniájába, hogy RZA-nek körmölje le a Santa Monicai zsaru forgatókönyvét.
Eközben a nyamvadék Becca apakomplexusban szenvedve felszedi Hank fiatal alteregóját, Karen pedig hozzámegy az író és faszpinavillantó Bates-hez. A kép idilli.
Az élcelődésre okot szolgáltató momentumok tehát adottak, és még a rákenrollba betolakodó hip-hoppos felütés is frappáns újszerűséget kölcsönöz. Samurai Apocalypse-ben testesül meg minden gangszter-repper sztereotípia, amit a Wu Tang oszlopos tagja, RZA (akinek filmográfiája lassacskán olyan hosszú lesz, mint egy igazi színészé) formál meg, oldalán az aktuális csábítóval, a pofátlanul dögös Megan Good-al (brrr).
A mesteri dialógusok, a pazar beszólások ezúttal sem maradnak el, ahogy a variált soft-pornó is megkapja a maga játékidejét, Runkle sem ússza meg újabb megszégyenítő kalandok nélkül (mert az a transzi bizony leszopta), és Hank nyaka körül, ha nem is olyan intenzíven, mint a zseniális harmadik évadban, azért most is szorul a hurok rendesen (a közhelyek azért közhelyek, mert működnek). A problémák jelentkezése akkor kezd igazán kibukni, amikor az egyre-másra önismétlésbe (a Karen és Becca szál úgy ámblokk) és ötlettelenségbe (finálé) fulladó cselekményszálak képtelenek megújulni.
Az írók pofátlan módon egy olyan finálét erőltettek le a torkunkon, ami nem csak, hogy súrolta, egyenesen nekicsapódott a nevetségességnek. Azért, mert már röhejes az a felütés, hogy Hank-en kívül mindenki belesodródik egy rögtönözve generált happy end-szerű végkifejletbe, míg a mi írónk a véletlenek hihetetlen együtthatójának következményeképpen a boldogságának kapujában ismét elbassza az esélyét. Miközben a maga lomha, lusta módján mintha végre kezdett volna formálódni, a rég érő karakterfejlődéssel kacérkodni. A múltidézős - felettébb hangulatos epizód - is ezt volt hivatott nyomatékosítani, aztán a végén bedobják egy efféle elcsépelt, száz sebből vérző kliséhalmazba. Az elképesztően kínos, forgatásbéli lövöldözést, a szentimentális-öklendezés szerű jelenetet szándékosan kerülöm, hogy az apa-lánya szál elnagyolt, többször mutogatott, undorítóan erőltetett lefutott köreit már ne is említsem.
Ha a hatodik évad lesz az esetleges búcsú, a Moody opus záróakkordja, akkor az íróknak elő kell kotorniuk a fejüket a seggükből, a töküket a hasukból és lépniük kell valami merészet, ha egy tisztességes lezárással akarnak könnyes búcsút venni istenként tisztelt írójuktól. És ha az eddigieket vesszük alapul, esély ugyan van egy macsó-melankolikus, keserűen realista végkifejletre, az írók firkálmányait elnézve messze nem ilyen befejezéshez nyúlnak majd. Gyorsan visszaugorva a tárgyalt évadhoz, az elmebeteg Rob Lowe visszatérése, és a meglehetősen elhízott Drea De Matteo vendégszereplése betalált, ahogy a többi vendégszereplő is kifejezetten pozitív hatással van az összképre. Ha jót kéne mondani, akkor ez biztos, hogy az 5. évad egyik legnagyobb érdeme. 7/10
