Ki ne emlékezne a hétről hétre egyre nagyobb botrányokat produkáló, és egyre nagyobb kokainhegyeket magába szippantó Charlie Sheen-re, és a különböző agyhalott állapotában elejtett aranyköpéseire. Vagy a hetente változó pornós kurvákra, akik előszeretettel fordultak meg az ágyában és a partijain némi készpénzért, amiből az öreg Charlie-nak 1,8 millió nyomta a zsebét minden egyes leforgatott epizód után.  Ha pedig ezekkel tisztában vagy, akkor egy olyan élvezetes búcsúshowt kapsz az életművészek császárától, hogy nem győzöd majd magadba tuszkolni az utolsó 16 részt, amit megért emberünk, mielőtt végképp kirúgták.

A szituáció gyönyörűsége, hogy Sheen kvázi saját magát játssza a sorozatban, és az utolsó évadját az írók teletolják extrákkal: rengeteg önreflexív mondatot adnak a szájába, közben minden harmadik részben olyan mocskosul lerészegedve teszi tiszteletét, amit valószínűleg az életben sem szégyell, és a részenkénti átlaga a kurvák elfogyasztását illetően erősen meghaladja egy – tulajdonképpen - családi sitcom mércéjét. Az szinte már kisebb csodának tekinthető, hogy nem akad egy-két olyan jelenet, amiben Charlie egy prosti seggéről szívja fel a minőségi kokaint.

A 8. évadra a taknyos duci törpéből egy cseszett idegesítő finggép lett, valószínűleg nem csupán ezért, de a nettó időtartamát úgy, ahogy van minimálisra faragták, illetve pontosítok, odaadták Charliebá’nak – tudták, hogy több poént építeni rá sokkal jövedelmezőbb. És az alkoholista, morózus nagybácsi mintha két extázival fogyasztotta volna el a napi Whiskey-adagját. Egyenesen sziporkázik. A testvéri-sértegetés háború kocogtatja a csúcspontot, a kurvás poénok még sosem ültek ilyen kiválóan, minden, amiben közreműködik az aranyozott humorrá válik. Ez azért nagy szó, mert a két pasi széria belefut olyan körökbe, mint az önismétlés, a mellékkarakterekre írt sovány humor, a korántsem zökkenőmentes és általában sehova sem tartó cselekmény, de mindez eltörpül Sheen (mája) mellett.

Legalábbis engem úgy tudott megvenni és napról napra hozzájuttatni a kellemes röhögés-adagomhoz, hogy egy évadot sem láttam végig. Sosem voltam rendszeres néző, csupán a folyamatos ismétlés – és az esti időpont, amibe állandóan belefutottam – a tévében vezetett odáig, hogy egybe húzzam le a nyolcadik etapot.

A CBS nem alaptalanul parázott a döntéstől, hogy kidobják a francba az egyik főszereplőjüket, mert lássuk be, Charlie az összes elrohadt agysejtjével, bunkó, hedonista modorával együtt adott gerincet a humornak, a szarkasztikus poénözönnek, és úgy ámblokk rántotta össze az egész sitcomot. És amennyire hirtelen, de annál megalapozottabb döntés lehetett, hogy kiteszik a seggét, ahhoz illeszkedve kapcsolódott le a villany az utolsó epizódban. Mert még egy rendes elvarrt szál sincs, vagy valamiféle jellemfejlődés a karakterében – de nem is lehet, hiszen a karaktere ő maga. Egy alkoholista, lecsúszott sztár, akinek lassan úgy kell majd összeszedegetni az agydarabkáit és az emlékfoszlányait. A hosszú élet sem valami potenciális tényező számára, de a főműve maga az élete, amely legalább olyan tartalmas és szétcsúszott lesz, mint egy Bret Easton Ellis regény. A nagyja már kész van.