A régi ideák ebben a világban elégnek. És ha nem alkalmazkodsz, meghalsz.
Érdekesen, de ami lényegesebb, érdekfeszítően indult a sétáló holtak második évada, és ahogy haladt (illetve pontosabban, ahogy nem) a cselekmény, úgy lehetett egyre jobban ekézni, amiért a szappanoperától kezdve a banális baromságokig, olyan gyatra epizódokat okádott ki magából, aminek fényében bizony elgondolkodik az ember, hogy tulajdonképpen mit néz és miért is nézi. A Walking Dead működőképességéről továbbra is azt tartom, hogy az eseményorientáltság a dramaturgia katalizátora. Erre az utolsó pár részt is fel lehetne hozni példának, de a finálé talán még kézenfekvőbb, amely az összes logikai, és emocionális retardáltsága ellenére az évad legjobb részévé vált. Az írás spoileres.
Nem azért, mert a kocsikból rodeózva irtották a hatalmas zombibrancsokat, ami a farmjukra tévedt és ömlött a vér, mint valami zombielandben - vagyis, részben ezért is -, de mindenekelőtt a zúgó, feszültség teljes atmoszféra, az ösztön felszínre törése, és a morál átszabása, hozzáillesztése a jelenlegi világhoz kellett hozzá, hogy igazán hasson. Amelyikben nem tarthatsz zombikat a pajtában, ahol a hátrahagyottak magukra maradva túlélnek, vagy elpusztulnak, ahol a veszélyforrásokat ki kell iktatni, fejbe lőni, megszüntetni őket. Shane ezt az egészet látta, makacsul tudta, hogyan lehetséges itt a túlélés. Az ő halálával (bármennyire fájdalmas is volt a legfaszántosabb karakter elvesztése) nyert teret az a Rick, akit a fináléban láthatunk. Aki ennek a sok hálátlan, idióta baromnak a pofájába köp, akik értetlenül és megvetően bámulnak rá, mert megölte a legjobb barátját ő értük. Nincs demokrácia, bekaphatjátok, vagy hallgattok rám, vagy eltűntök.
Az pedig, hogy a fő és mellékkarakterek (esküszöm csak azért voltak Hershel-nek rokonai, hogy ki lehessen őket belezni) közül néhányan nem érték meg az évad végét egyszerűen szükséges volt, ahhoz, hogy ez az egész poszt-apokaliptikus környezeti hatás kiteljesedjen. Még akkor is, ha Shane-t pofátlan módon amiatt nyomták a képünkbe és árnyalták úton-útfélen, ahogy csak tudták, hogy minél erőteljesebb, sokkolóbb legyen az elvesztése - más kérdés, hogy a morálgörcsös, idegesítő szakállas öregemberé inkább megváltó hatású volt.
Kissé sajnálatos, hogy ehhez a szinthez el kellett szenvednünk tizenhárom részt, aminek a háromnegyedén az érdektelenség, az unalom, és az illogikus érzelmi reakciók lenyomatai találhatóak, de fogjuk fel úgy, hogy végre elértünk idáig. És ezzel a masszív, tudatos, az erkölcsi felesleget magáról egyre inkább levedlő vezetővel az élen, és a cselekmény gyönyörű szépen itt hagyott cliffhangerével, a harmadik évadnak remélhetőleg nem kell elszenvednie ezeket a deformációkat, és ami a lényeg, hogy nekünk, nézőknek sem. 7/10
