A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.
Persze sok újdonsággal nem szolgál egy tulajdonképpen "hétköznapi" szuperhősfilm, pusztán megannyi képregény lapjairól kölcsönveszi a különleges erőt, hogy azt totál átlag-amerikai srácoknak adja, és még csak azt a giccses, elhasznált sablont sem erőlteti magára, hogy különböző képességekkel ruházza fel őket. Mindhárman ugyanazt tudják, és mindhárman fejlesztik - ki-ki a saját szintjének megfelelően. Ebbe a természetességbe igyekszik bedolgozni a kézi kamerás - az utóbbi években aljasan agyonhasznált - módszer, amely bizonyos pontokon képes új, kreatív ötletfoszlányokkal foltozni a cselekményt. Ugyanis a klasszikus értelemben vett talált-kamerát szerencsésen elhagyja, vagyis pontosabban továbbfejleszti: iphone-ok, kamerás telefonok, biztonsági felvételek és egyéb kamerák optikáin keresztül varrja egymásba a cselekményt, hogy összefüggő egészként működhessen végül. És ha nem vagyunk olyan kukacoskodóak, hogy folyton azt kérdezgessük "nade most akkor ki áll a kamera mögött, vagy épp ki találja meg, vágja össze, és teszi nézhetővé", mert alapvetően a nézőpont beállítottsága ezen film esetében ezt nem is teszi igazán indokolttá, akkor egy működő gépezetet kapunk.
A néhány kellemes, határozottan élménydús - a repülést talán még egyszer sem tálalták ilyen természetesen - újítás azonban a végéhez közeledvén érezhetően elfárad, és a finálé erőteljes, hatásos gyomrosa nem ennek a stílusnak köszönhető. Sőt, itt válik először igazán feltűnővé, hogy mennyivel egyszerűbb, még ennél is expresszívebb pusztítást kaphattunk volna a szemünk közé, ha egyszerűen normális formában készítik el Josh Trankék az egészet. Viszont ez még mindig nem megy jelentős mértékben a film rovására.
Ami alól viszont már semmilyen kamerával nem tudnak kibújni Trankék, az itt-ott gyengére írt érzelmek kinyilatkoztatása, illetve a mennyiségük, amely afféle kötelezően befecskendezett lelki motiváció gyanánt szolgál, ami nyilvánvalóan kelléke az egész forgatókönyvnek, de ebben a nagy realizmusban mégis inkább ellenkező hatással bír néhány ponton - a néhol borzasztóan túljátszott szinkronnak, azért ebben pofátlanul meghatározó szerepe van. A befejező jelenet még azért így is megtartja a maga fájdalmas varázsát.
Nem siklok el a dinamikus akciójelenetek mellett sem, amelyekben a felfedezésvágy csak úgy buzog, és ha 12 éves lennék, asszem a megtekintés után kurvára azonnal repülni akarnék. A fináléban elszabaduló pusztítás pedig tényleg olyan adrenalinfokozó, ahogy eddig állították, és majdnem annyira rémületes végignézni, mint átélni. A pusztítás hatalmas erő - ezt a saját szemünkkel láthatjuk. Nem kiváló, de erős elsőfilmes bemutatkozás John Trank részéről, potom 12 millióból. Egy fejbiccentést megér. 7,5/10