Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ez_a_blog.png 

  18_v3.png

banner_erdekesseg_tombraider.jpg

banner_sorozatkritika_truedetectives02.jpg

banner_sorozatkritika_sexanddrugsandrockandroll.jpg

banner_elmelkedes_sorozatjunkie.jpg

banner_filmkritika_madmaxfuryroad.jpg

Életrevalók / Intouchables (2011)

2012.02.19. 14:05 Gevin

Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.

Olivier Nakache és Eric Toledano a rendező és írópáros még véletlenül sem akarja összemaszatolni az első szavától az utolsóig tökélyre faragott forgatókönyvet, amelyből csak úgy ömlik, zúdul ránk a felfrissítő humor. Olyan szerfelett perfekt arányérzékkel gyúrják egybe poénjaikat az itt-ott fejüket felütő drámai pontokkal, hogy az fenséges, mint egy jó francia bor - vagy, mint egy jó francia blant. A téma hálás, és a recept is jól bevált (lásd nem rég: Fifti-fifti), de jelen esetben valahogy mindez sokkal természetesebb. A film összes zsigeréből áramlik az önfeledtség: bárminemű hatásvadászattól, görcsös erőlködéstől, akarástól szépen elkülönül, és amikor már épp kezdenél tartani a melankóliába hajló végkifejlettől, akkor gyönyörűen felold a film.

Az a fajta kristálytiszta őszinteség, önfeledtség, amely a film minden egyes képkockájába beleég, az nem tanítható. Ahhoz érzék, tehetség kell. És persze olyan arcok, mint Omar Sy és Francois Cluzet, akik képtelenek hibázni: olyan természetességgel és könnyedséggel keltik életre a két karaktert, mintha egész életükben erre a szerepre készültek volna.

És amikor a csodálatosan megkomponált soundtrack - amely tökéletesen belesimul a cselekménybe - utolsó dala felcsendül, akkor a szavak elfogynak, kevéssé válnak. Akkor nem lehet mit mondani. Mert azt érezni kell. 9/10

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma filmkritika 9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://mediaviagra.blog.hu/api/trackback/id/tr234101826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...