Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.
Matt (Clooney) neje egy baleset miatt kómába zuhan. Lányai nevelése így kizárólagosan rá hárul, amihez szemlátomást eddig nem sok köze volt, így nem is tudja hol kezdje. Amikor pedig az orvos közli vele, hogy a felesége állapota nem csak, hogy nem javul, de hamarosan végstádiumához ér, ráadásként pedig egy olyan üzletnek a fő lebonyolítója, amely az egész rokonsága életére kihat, akkor kicsit besokall. Amikor pedig az idősebbik lánya közli vele, hogy ez az épp meghalni készülő asszony megcsalta és el akarta hagyni...akkor én nem lennék a helyében (de gondolom te sem). Matt két lányával - és az idősebbik pasijával - így hát tesz egy nagy kirándulást Hawaii legszebb partjain át, hogy megtalálja a fickót, aki az anyjuk szeretője volt.
A belső önmarcang, a gyereknevelés és a rokonság témáin bandukol végig a film, és Hawaii csodálatos helyszínein sem változnak az érzések, amelyek maguk alá gyűrik a főszereplőt, de a keserédes hangulat sosem lép olyan szintekre, amely bármelyikből is (humor, dráma) túl sokat adagolna. Emberközeli marad, kerüli a giccset, és nem merészkedik kínos poénokig, de valahogy pont emiatt nem is tud úgy igazán hatni. Kellemes séta, amelyben George Clooney sármja és alakítása felszántja Hawaii-t, miközben beburkolódik egy jól megírt forgatókönyv lapjai közé. De mindvégig hiányzik belőle valami markáns, ami olyan erőteljesen üvöltené bele a füledbe, amit akar, hogy még napok múlva is az csengne vissza benne. 7/10