Amikor abban a bizonyos, ominózus jelenetben a sziluettek - amelyek közül az egyik pillanatokon belül a másik életére tör - egymással beszélgetnek, abban Hitchcock zsenialitása tükröződik. A gondosan-alaposan felépített expozíció végül eléri célját, amikor ebben a merev, idegszálakat borzoló csúcspontban végül minden feszültség egyszerre robban fel.
Jeff (James Stewart) 6 hetes otthonülésre van kárhoztatva mivel fél lába törött. A folyton rohanó, izgő-mozgó, dinamikus fotósnak ez a monoton kényszerszabadság szinte kínzás. Ezért, hogy elüsse az időt, a szemben lévő szomszédjait fürkészi éjjel-nappal. Tudja ki-kivel hál, a legfelül lakó zenész miért issza le magát, a friss házasoknál miért van leeresztve napokig a reluxa, illetve, hogy a szemben lévő férj megölte a feleségét. Vagyis ezt még nem tudja, de minden követ megmozgat a kerekesszékéből, hogy kiderítse vajon mi is történt igazából. A tüneményes barátnője (vagyis a tüneményes Grace Kelly), a kissé csípős ápolónője, illetve egy régi detektív barátja segítségével próbálják kibogozni ezt a rejtélyes bűnügyet - már ha az.
Hitchcock nagyon-nagyon hosszan jellemez: a két főszereplője közt zajló kémia, illetve párkapcsolat-boncoló eszmefuttatásaik révén, néha olyan mintha teljes egészében más filmet néznénk. Aztán hazajön a szemközti fickó és az izgalmas krimi, a baljósló feszültség ismét a nyakunkra hull. Egyre élesebb, egyre titokzatosabb a cselekmény és amikor már végre majdnem kipattan belőle egy válasz, akkor hirtelen lekapcsol. Hitchcock csak úgy nem dobálja a magyarázatokat, futtatja, pörgeti az elménket, ami kifejezetten üdítő - kár, hogy ki kell kapcsolnunk, amikor ismét előtérbe cincálja a szerelmi szálat.
A felvezetésben ábrázolt karakterismertetés a maga módján húsz percig kiválóan működik, ám onnantól felcsatolja az érdektelenség bőrövét. És valahogy ez a kettősség bizonyos pontokon csorbítja azt a zseniálisan megteremtett thriller-atmoszférát, amelyet egyébként kitűnő ügyességgel barkácsol körénk. A saját szakállára rögtönzött nyomozás - ó, csak Grace Kellynek semmi baja ne essék - karfaszorítóan izgalmas és impresszív, onnantól pedig elkerülhetetlen, hogy a hurok kissé elkezdjen egyre kellemetlenebbül szorítani nyaktájon.
Aztán amikor már villan a vaku, és az árnyék egyre csak nagyobbodik, a gyilkosságra terített lepedő lehull. A stáblista képernyőre gördül és azon kapjuk magunk, hogy nincs grandiózus fordulat, sem drámai zárás, és végső soron a rejtély sem olyan mély és mocskos, mint amilyet elképzeltünk. De talán ettől működik igazán. 7/10