Dr.Jones boncasztalára ma két film is felkerül, méghozzá az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyvének kétféle adaptációja, azaz a svéd és az amerikai Tetovált lány, melyet először Niels Arden Oplev álmodott a vászonra, majd két évre rá David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője tette meg ugyanezt. Mivel felesleges lenne külön bejegyzést szánni rájuk, ezért inkább trendi módon most összevetjük őket, miközben kíméletlenül keressük a válaszokat az állandóan felmerülő „remake, nem remake?” vagy éppen az örökzöld „melyik a jobb?” kérdésekre.

A tetovált lány / Män som hatar kvinnor (2009) / The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

Mikael Blomkvist, szebb napokat is látott újságíró egy elzárt kis svéd szigetre érkezik, hogy egy több mint negyven évvel ezelőtt eltűnt lány esetleges gyilkosa után nyomozzon, aki minden év ugyanazon napján préselt virágot küld a nagyhatalmú Vanger család egyik tagjának, nevezetesen Henriknek, az áldozat nagybátyjának. Mivel a tettes feltehetően egyike a régi családi fényképen összegyűlt tagoknak, Mikael befészkeli magát a vendégházba, ahol kényszernyaralása során idővel a hófedte, festői kép békés mozdulatlansága alól felbukik a csípős, fagyos szélben hömpölygő kegyetlen valóság, majd egy nyugtalan, helyenként már-már kényelmetlenül nyomasztó atmoszféra telepszik az évtizedes titkokat némán őrző sziget minden szegletére.

A kezdetben kettéágazó történetben a Lisbeth nevű, harsány megjelenésű hackerlány hányatott magánéletét felvázoló oldal eleinte maga alá gyűri Blomkvist kutakodását, de a krimi vonal – és vele együtt mindkét film - a két szál egymásba fonódásával válik igazán markánssá. A tetovált lány cselekménye a közönség soraiban két és fél óra feszült csendet eredményezve kúszik a megoldás felé, hogy közben minden gátlásából kivetkőzve, az erőszak, a perverzió és a téboly mocskában megmártózva forduljon szembe a korrupció, a rasszizmus és a nőgyűlölő férfitársadalom romlottságával, ezáltal pedig egy sokkal mélyebb, zsigerig hatoló mondanivalóval furakodjon be a tudatunkba, még hosszú órákra, napokra gondosan befészkelve oda magát.

Ritkán látni ilyen jól megírt, lüktető és szerethető karaktert, mint az eldurvult külsejű, testileg-lelkileg meggyötört Lisbeth Salander, aki éles kontrasztban áll a ránézésre sokkal hétköznapibb, kissé elpuhult, középkorú újságíróval. Az amerikai változat ezzel szemben nem törekszik efféle szélsőségekre: Rooney Mara jóval törékenyebb, sebezhetőbb és nőiesebb Noomi Rapace szinte már férfiasan kemény tetovált lányánál, és a határozottabb kiállású Daniel Craig Blomkvistje is közelebb áll a hagyományos krimihős alkatához, mint a kráterarcú Michael Nyqvist nyámnyila figurája. De hogy kinek melyik páros a szimpatikusabb, az már egyéni megítélés kérdése, ahogy az is, hogy ki melyik film mellett teszi le a voksát.

A svéd feldolgozás felületességével szemben Fincher egészen belemászik a részletekbe, több szereplőt mozgat, és a kapcsolataikat is elmélyültebben szemléli, engem mégis az előbbi nyűgözött le jobban – igaz, csupán egy hajszálnyival. Talán pont azért, mert nem törekszik maximalizmusra és mérnöki precizitásra, hanem „a kevesebb néha több” attitűdnek engedve a minden feleslegesnek ítélt elemtől megszabadított cselekményszövés, ill. a lustább tempó mellett foglal állást, szemben Fincher művésziesebb, akciódúsabb feldolgozásával, melynek profin megszerkesztett kompozíciójába csupán az indokolatlanul hosszúra nyújtott végjáték rondít bele. Az eltérő hozzáállás és a sok apró variáció miatt ez utóbbi nem is igazán tekinthető remake-nek, sokkal inkább egy különálló feldolgozása Stieg Larsson bestsellerének.

Ez persze fikarcnyit sem változtat a tényen, hogy két évvel a svédek után korai volt még újra a témához nyúlni, hiszen a közös alapanyag révén a két film gerince ugyanaz, így a nagymértékű hasonlóság is megkerülhetetlen, hiába igyekezett Fincher kisebb változtatásokat eszközölni, repülő csészealjakat azért mégse tehetett bele. Megtekintése éppen ezért elsősorban azoknak ajánlott, akik nem látták Oplev filmjét, ill. a nagyobb könyvhűség miatt a regény kedvelőinek is talán ez nyújthat expresszívebb élményt.

A tetovált lány jóval több, mint egy öncélúan erőszakos és naturalista jelenetekkel kibélelt thriller; a nők kiszolgáltatottságán és a rasszizmus bugyrain keresztül, egy értékeiből kiforgatott világ dekadens rémképét felmázolva éles társadalomkritikát fogalmaz meg, hogy a skandináv krimik izgalmával és fordulatos történetvezetésével felruházva emelkedhessen a műfaj legjobbjai közé - legyen szó bármelyik feldolgozásról. 8/10