Amikor látod, ahogy felépül egy birodalom, amelyben a legcsekélyebb katonáktól kezdve az alappilléreken át a bástyákig minden egyes eleme szerethető a maguk morális defektjei ellenére - sőt, azokkal azonosulva még mélyebben -, akkor mindennél fájdalmasabb végignézni azt, ahogy belülről elrohad. Ahogyan porig ég, minden reménytől megfosztva elpusztul annál nincs kínkeservesebb dolog a szemlélő számára. Kurt Sutter motoros-hippi szubkultúrából és markáns realista karaktereiből megalkotott világa éppen ebben az évadban hullt darabjaira.
A hatalmas család belülről mérgezte meg önmagát, olyan mocskos és veszélyes múltat feszegető titkokkal, amelyek a kompániájukra nézve a kipusztulást jelentik.
Körülbelül a kilencedik epizódig semmilyen hiba nem is lépett fel - már azon kívül, hogy iszonyat lehangoló volt végignézni, ahogy egyikük elárulja az otthonát, a vezető mindenen és mindenkin átgázol, hogy megtartsa a klubját, egy fontos szereplő pedig..elvész, ahogy a körülmények bedarálják. Sutter olyan mennyiségű szart lapátolt az egész évad alatt a karakterei nyakába, zsebébe, hogy azt egy idő után képtelenség volt elbírni. Amikor pedig igazán elkezdte rájuk önteni a szorgalmasan felhalmozott fekáliát, akkor valami megtört: Sutter összetett, pontos, szikár és hiteles világa összeomlott.
Egész egyszerűen túlkomplikálta a dramaturgiát, addig fokozta a cselekmény bonyolítását, amíg az elvesztette dinamikáját, vagányságát, őszinteségét, realizmusát. Egyszerűen ledobta magáról mindazt a pofonegyszerű, maszkulin, családcentrikus, zavarba ejtően nyers és brutális stílusát, amiért koronázatlan királynak lehetett tekinteni a tévédrámák közt.
Mindettől függetlenül a negyedik évad kemény és baljós, de a végkifejlet erősen megkérdőjelezi és negálja az addig gondosan felhúzott dramaturgiát és a motivációkat. A karakterek életszerű másai kezdenek kicsúszni abból a kisrealista környezetből, amely olyan elképesztően szerethetővé és reálissá emelte őket. A negyedik évad minden tekintetben nagyobbat vállal, mint előtte: a fegyverbiznisz a mexikói drogkartellel lép szövetségre, a CIA tapad ezúttal a klubra és a belső viszályok is olyan mértékűvé duzzadnak, ami túllép az addigiakon – és ebbe bukik talán bele a fináléban. Sutter szemlátomást annyira súlyosan és makacsul beleszeretett a teremtett világába, hogy onnan szinte képtelen bárkit is kihúzni - pedig eljött az ideje. A szezon ugyanis tökéletes potenciállal rendelkezett ahhoz, hogy fájdalmasan, de méltóan lezárja a Charmingi törvényen kívüliek kálváriáját. Ennek ellenére Sutter visszatáncolt a pengeélről, és mondvacsinált okot gyártott a következő évad alapfelütése gyanánt, ráadásul egy hatásos, de túl egyszerű csattanóval oldott meg minden problémát.
Az istenesen megöregedett, de máig elképesztően félelmetes, börtönviselt Danny Trejo három éven belül megcsinálta azt, hogy a tévézésben a mostanság két legelismertebb drámában feltűnjön (előbb a Breaking Bad-ben ugye). Ráadásul az itt eljátszott karakter talán karrierje utolsó leghihetőbb, testhezállóbb szerepe, amit még anélkül tud kiválóan színre vinni, hogy az hiteltelenné, esetleg nevetségessé válna – könyörtelen Drogkartell vezetőt alakít, de nem Machete-nek hívják. A manapság apadhatatlan poénforrássá, fellengzős, műanyag figurává alakuló David Hassellhoff pedig semminek nem örülhetett volna jobban, mint egy pornó-produceri szerepnek. Remekül is viseli azt – már-már majdnem túljátssza a jelenetét, de még pont a felhőtlenül vicces határon belül mozog. Rockmond Dunbar és Ray McKinnon duója szintén remekül helyezi satuba a klub tökeit - előbbi karakterfejlődése pedig szép ívű.
Az évad végkimenetele és Sutter további tervei azért elkeserítőek valamelyest, mert ebben a sztoriban így már koránt sincs puskapor, amely 7 évadra elég lenne. De én meg merem kockáztatni – annak tudatában, hogy a Sons of Anarchy első 3 évada elképesztően zseniális -, hogy már az ötödik évadra sem biztos, hogy marad elég muníció. Bíztam Sutterben, de most először okozott csalódást. A záró képsorok csupán keserű vigaszként szolgálnak. 7,5/10
