Édesapám azt mondta, ha félek, akkor takarjam el a szemem a kezemmel. Aha, persze. Azért, hogy ne lássam minden idők egyik legdurvábban megalkotott filmes szörnyét? Esélytelen. Persze nyugtáztam őt egy igennel, majd 20 perc elteltével, miután elaludt, gyermeki kíváncsisággal és izgalommal tapadtam a tévére, hogy Schwarzi miként fogja sárban megfürdetett testével kinyírni, ezt a pokolian vérmes, raszta fejű rohadékot, akit képtelenség volt nem csodálni 8-9 évesen - miközben titkon rettegtem is tőle. (A Spoilerek kockázatának tudatában olvasson tovább mindenki.)

Már egyszer beszámoltunk róla, hogy a MADHOUSE stúdió jóvoltából idén érkezik az Odaát anime-feldolgozása (trailer itt), mely az első két évad történetét meséli el, kissé kibővítve. Olyan események és karakterek bemutatását ígérték, amik a sorozatban háttérbe szorultak, vagy akár teljesen kimaradtak, emellett pedig gyönyörű animációt és remek akciójeleneteket emlegettek.

Az pedig már az első részből világosan kiderül, hogy nem üres szavak ezek. Nyilván nem kell nagy újdonságokra számítani, ez csak amolyan bemelegítő epizód – ám annak majdhogynem tökéletes. Igyekeztek mindenből megmutatni egy keveset, így kapunk vért, szörnyet, akciót és egy kis humort is. Sam és Dean karakterei egyelőre nem fednek fel sokat magukból, mindössze pár elhintett mondattal és flashback-kel utalnak a múltra, de remélhetőleg idővel szépen kibontakozik majd minden.

Hollywood már jó ideje remake-lázban ég; valahogy nem akaródzik a filmeseknek megerőltetni agytekervényeiket, ezért aztán néha olyan klasszikusokat ásnak elő vérfrissítés céljából, mint például a Farkasember. Valami felsőbbrendű hatalom azonban nem vette jó néven Mark Romanek próbálkozását, és különböző újraforgatások, átírások, rendezőváltások, valamint jelentős csúszások árán végül Joe Johnston vezénylete alatt készülhetett el a film.

Robert Rodriguez első rendezése ('91), amit a tesóival dobott össze zsebpénzből. Lehet nézni, hogy lett ebből a vérgőzös El Mariachi vagy a későbbi mesterművek. Az viszont biztos, hogy már ez sem volt harmatos, sablonba olvadó alkotás. Elég beteg és komikus első kivetülés.


 

Az a jelenség, amikor olyan magyar film kerül a mozikba, ami nem a ratyi vígjáték kategóriába sorolható, már önmagában megér egy pezsgőbontást. Köves Krisztián Károly újító próbálkozása ettől függetlenül óriási bukta lett; úgy tűnik, a nézők a gagyi-faktortól (joggal) tartva nem szavaztak túl nagy bizalmat a Halálkeringőnek. De az is lehet, hogy nem akkor kellett volna moziba küldeni, amikor az Avatar szekere megállíthatatlanul száguldott előre…

Már az intróból látszik, hogy igényes(ségre törekvő) filmmel van dolgunk, legalábbis, ami a képi megvalósítást illeti. Ezt csak még inkább megerősíti a helyszín bemutatása, vagyis Elza (Dobó Kata) lepukkant lakása, ami a maga ósdi, lelakott külsejével hiteles otthona a mindenből és mindenkiből kiábrándult, terhes rendőrnőnek, aki láthatóan nincs túl jó idegállapotban. A lakásba hamarosan beállít Elza 10 éve nem látott apja, a szintén rendőr Rusty (Kern András), és kezdetét veszi egyfajta macska-egér játék, melynek végkifejlete mindkettejük jövőjére meghatározó hatással lesz.

Érdekes, hogy Norvégia kisujjból kirázta azt, amire Hollywood az utóbbi években képtelen volt. Hiába kaszált a Paranormal Activity és hiába született egy Cloverfield, a kézi kamerás műfajban tett kirándulások többnyire seggen aluli próbálkozások voltak. A norvégok viszont egy remek és egyben viccesnek hangzó ötlettel előállva forgattak áldokumentarista filmet egy bizonyos vadászról, aki nem medvéket gyilkol esztelenül, hiába hiszi azt minden jött-ment.

Az alábbi videóban a színészek leénekelnek mindenkit a "rögtönzött klipjükben". HP 7, TS 3, TSN, Twilight - innen vonultatnak fel. Nem láttam az új HP-t, de ezen borultam. Pacsi a vágónak.


 

Ezen is túl vagyunk; az éjszaka folyamán lezajlott a 83. Oscar-gála. Hogy érdemes volt-e fent maradni, arról várom a véleményeket, mindenesetre nagyon szórakoztató műsort ígérgettek. Az est házigazdái James Franco és Anne Hathaway voltak, akikről én el nem tudom képzelni, hogy erőlködés nélkül poénkodjanak, de aki látta, az nyugodtan rácáfolhat erre.

A gála abszolút győztese A király beszéde lett, a fontosabb díjak közül hármat is kíméletlenül zsebre vágott, de a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrocska mellett a legjobb eredeti forgatókönyvét is begyűjtötte.

Az Eredet az egyetlen igazi közönségfilmként remekül helyt állt, szintén négy díjjal jutalmazták Christopher Nolan legújabb alkotását (legjobb operatőr, vizuális effekt, hangvágás, hangkeverés). Szívem szerint ezekhez még a legjobb eredeti forgatókönyvnek járót is hozzácsaptam volna (bár A király beszédét még pótolnom kell).

Három szoborral a dobogó legalsó fokán a Közösségi háló húzhatja ki magát; Fincher facebook-filmje a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb zene, valamint a legjobb vágás díját tudhatja magáénak.

A legjobb női főszereplő várhatóan Natalie Portman lett, a Fekete hattyúban nyújtott alakításáért. A mellékszerepeket vitte a The Fighter; Christian Bale mellett Melissa Leo is örülhetett. Animációs kategóriában a Toy Story 3 tarolt, de ráadásként megkapta a legjobb betétdalt illető díjat is. A legjobb látványterv és kosztüm díjait pedig az Alice Csodaországban vihette el.

Joggal tehetjük fel a kérdést: és a tíz díjra jelölt A félszeművel mi van? Hát csak annyi, hogy a ceremónia legnagyobb vesztesei meglepő módon az oszkárhajhász Coenék lettek. Bizony, a tesók ezúttal üres kézzel kullogtak haza. Pedig még olyan film is nyert, mint a Farkasember (legjobb smink), amiről aztán egy jó szót nem lehetett hallani.

Nem láttam az összes díjazottat, de szerintem szokatlanul korrekt eredmények születtek. Igaz, egyelőre el nem tudom képzelni, hogyan lehet komolyan vehető filmet készíteni arról, hogy valaki dadog, de most nagyon rápörögtem A király beszédére. Csak nehogy úgy járjak, mint legutóbb, a fostalicska A bombák földjén esetében…