Gary Shore kicsit máshogy értelmezi Wolverinet, mint azt tette Gavin Hood 2009-ben, az apropó pedig az volna, hogy Aronofsky foglal helyet ezúttal a rendezői székben, így a bizalom részemről már megvan, és hát a mostani munkái sem épp hervasztóak. Az esély tehát adott, hogy Wolverinet egy ba*zottul kemény filmben láthassuk végre, profi jelenetekben. Shore ehhez készített egy majdnem 2 perces trélert, ahol Rozsomák a gyerekkori favoritjaimmal a The Hand névre hallgató nindzsa sereggel csap össze. Ha a hangulat minimum ilyen szintű lesz, akkor már nem lehet okunk panaszra.

Mondhatnám, hogy a Faster elkezdte betömködni a zsigeri akciófilmek iránti hiány tátongó lyukait, de nem akarok hazudni a kedves olvasóknak. Nem arról van szó, hogy Rock színészi vénáit szinte hangyányit sem sikerült kiaknázni - hiszen ez keményebb munka lett volna, mint leforgatni a filmet - hanem arról, hogy megint többet akartak kipréselni egy végtelenül triviális, pofonegyszerű bosszúfilmből. Így csodálkozni nincs sok értelme azért, mert nem sikerült.

Harder, Better, Faster -> THE ROCK

Oshii Mamoru, a Ghost in the Shell című kultanime rendezője jegyzi ezt a filmet, mely egy kietlen és lehangoló jövő képét tárja elénk. Egy olyan jövőbe vezet el, ahol az emberek egy virtuális világba menekülnek a nyomasztó, reménytelen hétköznapok elől. Ez a világ ad otthont az Avalon névre keresztelt háborús játéknak, ami mellesleg illegális, mivel amellett, hogy függőséget okoz, néha az agyhalál állapotába kényszerít bizonyos játékosokat. Történetünk főhőse egy Ash nevű nő - az Avalon egyik legkiválóbb harcosa. Miután tudomást szerez a játék egy extra nehéz szintjéről, elhatározza, hogy véghezviszi azt, ami eddig senkinek sem sikerült…

Aranyos kis reklámot dobott össze a Volkswagen.

Akár örülhetne a magyar pórnép, hogy végre saját produkció kerül a tévébe szeretett hazánk kezei közül, ha az nem hordozná magán a magyar film- és sorozatgyártás minden rákfenéjét. Szurdi Miklós sorozata ha nem is eredeti, még simán tündökölhetne talpig öltönyben, elegánsan bemutatva az itthoni szerencsejáték barlangok légkörét, az arany Marlborotól füstölgő maffiózókon át, a Casino mogorva vezetőjéig. És bár saját csalódottságomat leplezni nem tudom - és nem is akarom - valahol reménykedtem, hogy egy nézhető sorozatot prezentálnak nekünk az RTL klubon keresztül.



Valójában már a promóban érezni lehetett a gyenge karakterek feltűnését, Voith Ági pár irritálóan fülsértő mondata már ott kicsapta a biztosítékot nálam, de hát reménykedni még lehetett, hogy nem sok szerepet szántak neki. Az alapfelállás úgy hangzik, hogy a Casino tulaja meghal és erre a bizonyos öreglányra, aki a felesége, hagyja a bizniszt, miközben Szabó Győzőnek azaz Stevennek a mostohafiának ígérte. Az özvegy mielőbb meg akar szabadulni a "gyötrelmes" helytől, és Stevenön keresztül el akarja adni, olyan potenciális vevőknek, akik általában feketében járnak és ezt nem gyászból teszik. Persze emellett rengeteg hétköznapibbnak szánt karaktert kapunk, akik közül egyiket sem képesek normálisan bemutatni, így mind csak a felszínt karcolja, és olyannyira lehetetlen megkedvelni őket, mint elhinni, hogy Nicolas Cagenek magától nő újra dús hajkoronája.

Sosem értettem, hogy a magyar színészek java miért hiszi azt, hogy a színészkedés erőltetett természetellenes mozdulatsorokból és röhejesen hangzó beszédstílusból épül fel. A realitás szikrája sem képes megcsillanni, ha a párbeszédek többsége annyira bután hangzik, hogy az ember legszívesebben felpofozná az írót, aki valószínűleg fiatalok körében már vagy 20 éve nem járt. Valószínűsíthetően gondolja miket tesznek a mai fiatalok, vagy legalábbis el tudja képzelni, de hogy a szlengről fogalma sincsen az számomra biztossá vált. És hogy érezhetnénk valamit magunkhoz közel ha az teljességgel abszurd és úgy hat, mintha a Barátok Közt Zsoltját bedobták volna valamelyik pesti játékterembe, hogy elszórja a mocskosnál mocskosabb, "shaftelésből(!)" összeszedett pénzét. Komolyan nem lenne semmi bajom a magyar produkciókkal, ha végre legalább utána néznének, annak amiről forgatni akarnak. Mert, amit a Casinoban látunk, abból csak nagyon kevés szituáció képes megállni a saját lábán és az is csak mankóval.



De, hogy ne csak a rosszat említsem Tűzkő Sándor - aki megszólalásig Csiszár Jenő fless - kaszkadőr karakterében volt valami elrejtett érdekesség, amitől nem utáltam zsigerből. Szabó Győző hiába a legfelkapottabb színészek egyike ma, ha minden mozgóképen, amin szerepel, dettó ugyanazt a karaktert játssza, akkor képtelen érdekessé válni a szememben. Csuja Imre feltűnése okozhatott volna némi átmeneti megoldást az üzemzavarban, de hát ha valakire teljesen semmitmondó, dögunalmas karaktert írnak, akkor ott nincs mit tenni. Xantus Barbara sem vált volna teljesen hiteltelenné, ha a párbeszédein megcsillant volna az értelem halvány jele. Még a vén játékfüggő karaktere nyújtott némi vigaszt, ami passzolt a környezetbe, kár, hogy a korban hozzá hasonlók teljesen elszúrták ezt a hangulatot. Magyar sorozatban követelmény, hogy Lenke nénik és Magdi Anyusok szaladgáljanak a képernyőn jobbra balra, különben nem fogja nézni senki? Komolyan ezt éreztem, amikor feltűntek ezek a karakterek. Az pedig, hogy a "rejtélyes" öregasszony bemondott egy számot, ami aztán kipörgött a ruletten az agyeldobás netovábbja.

Egyébként ennek az egész légkörnek van egy jellegzetes hangulata, amit ha járt már valaki kaszinóban, biztos hogy a szele legalább meglegyintette. Sajnos ezt képtelenek voltak átadni, érzékeltetni, pláne úgy, ha a legsekélyesebb jelenetben a szereplők arcába tolták a kamerát, miközben az mondjuk nézte a tévét. Ezt többször eljátszották és baromira zavart, hogy abszolút akkor csinálták ezt, amikor fikarcnyi jelentősége sem volt. De a pókerpárbaj sem attól lesz az igazi, hogy odaültetik Tóth Ricsit az asztalhoz. A rulettasztalt sokkal jobban ki lehetett volna hegyezni, ehelyett a fiatal hülyegyerek drámáját kaptuk, aki szerint akkor gyógyul meg a testvére, ha nyer, ezért elszórja az összes pénzt. Mondjuk ez még akár meg is történhetne hiszen a szerencsejáték függőktől nem életidegen egy effajta cselekedet. Valahogy azonban mégsem tudtuk átérezni a kálváriájukat.



A főcímről nem ejtettem szót, és habár az talán nem volt tele szégyenérzettel, nem hagyott különösebb nyomot bennem. Nem egy Misfits vagy Rescue me szint az biztos. A végére próbáltak némi cliffhangerrel, átíveléssel operálni, ami hiába akart az oldalunkba fúrni vagy WTF pillanatokat produkálni, inkább csak sutának érződött. Ráadásul ha komolyan gondolják, akkor azt elég nagy copynak érzem. Két rész múlva kiderül miképp teljesít legújabb hazai sorozatunk, aztán majd kiderül, hogy berendelik-e azt a 13 részt. 3/10-et adnék a pilotra, ennek ellenére viszont meg fogom nézni a maradék részeket, mert kíváncsi vagyok, hogyan gondolják a továbbiakat.

A norvég filmesek 2009-ben átlagon felüli kreativitásról, valamint rendkívül jó humorérzékről tettek tanúbizonyságot a Náci Zombik című agyatlan mészárlás keretein belül. Éppen ezért minden okom megvolt azt feltételezni, hogy majd az általam nem túlságosan kedvelt kézikamerás horrorfilmekkel is tudnak kezdeni valamit, amitől végre egy szórakoztató alkotás is készülne a stílusban. Ötletük pedig volt is hozzá, csak sajnos a megvalósítás csúszott el egy egész fürtnyi banánhéjon.

A Trolljegeren egy olyan háromfős amatőr forgatócsoport néhány napjába nyújt betekintést, akik kezdetben egy medvéket sunyiban legyilkoló, illegális orvvadászt szeretnének lencsevégre kapni. Rövidesen azonban kiderül, hogy alaposan félreismerték riportalanyukat, ugyanis a szakállas, mogorva úriember valami egészen másra vadászik. A srácok szeme rögtön felcsillan, a területükről elkolbászoló trollok likvidálására szakosodott Hans pedig megengedi nekik, hogy vele tartsanak, és még segít is filmjük elkészítésében.

Nem kifejezetten rajongok a sok történetet gyúrjunk össze, majd alkossunk belőle filmet projektekért. Rengeteg sztárt hoztak tető alá a Paris, je t'aime példájára, csak ezúttal más a helyszín. Mégis azt mondom, hogy a NY I <3 you egy egész kellemes szórakozás lett a néhány indokolatlan üresjárat mellett is.

Valentin-nap alkalmából mára egy olyan film bemutatását terveztem, amit nyugodt szívvel ajánlhatok minden romantikus lelkületű moziba járónak – és ahogy az lenni szokott, megint kifogtam egyet az önmagukat lejárató, erőltetett kliséhalmazok közül.

Natalie Portman és Ashton Kutcher neve elég meggyőzően cseng ahhoz, hogy kólát és popcornt ragadva beüljünk párunkkal a moziba, és egy könnyed, szórakoztató másfél órát töltsünk el ott. Míg előbbitől a romantikus szálat és egy erősebb alakítást várna az ember, addig utóbbitól a lazaságot és a humoros jeleneteket szoktuk meg. A Csak szexre kellesz azonban se nem romantikus, se nem humoros. Legalábbis annyira nem, hogy ne unjuk szét az agyunkat, miközben a film sorra veszi a stílus összes létező sablonját, minden lehetőséget gondosan kikerülve, ami egy kicsit is jobbá tehetné.