Szörnyfilmek már az ’54-es Godzilla előtt is léteztek, melyek közül a leghíresebb az amerikai King Kong (1933) volt. Az ’50-es évek végén egy igencsak érdekes ötlet pattant ki Willis O’Brien agyából (akinek mellesleg a Kong speciális effektjeit köszönhetjük). Kitalálta ugyanis, hogy visszahozza a mozikba az óriásgorillát, akinek a folytatásban egy hatalmas, különböző állatok testrészeiből összetákolt szörnyeteggel, Frankensteinnel kellene megküzdenie. Az amerikai stúdiókat azonban – vajon miért? – cseppet sem érdekelte a dolog, ezért a projekt hosszú bolyongás után Japánban kötött ki, ahol a Toho stúdió fejesei végül rábólintottak, azzal a feltétellel, ha Frankensteint Godzillára cserélik…

A történet szerint egy gyógyszeripari cég vezetője óriási felfedezést tesz egy eldugott szigeten: nem elég, hogy különleges, nyugtató hatású bogyókat talál, de egy hatalmas szörnyeteg létezése is a fülébe jut. Rögtön el is küldi két emberét a szigetre, hogy próbáljanak meg több bogyót kicsikarni a szűkmarkú bennszülöttekből, de ami még ennél is fontosabb: ha meggyőződtek róla, hogy valóban létezik, akkor fogják el King Kongot, majd szállítsák Japánba. Sajnos a hajóút során problémák adódnak, aminek következményeképp az elszabadult gorilla kontrollálhatatlanul a szigetország felé veszi az irányt. Időközben Godzilla is előtör jégbörtönéből, és hogy még nagyobb legyen a felfordulás, szintén Japánt veszi célba.

Szerintem fake.

Mivel a kosárlabda az egyetlen sport, amit szeretek, tűkön ülve várom Robert Rodriguez legfrissebb rövidfilmjét, amely az új Nike Basketball reklámkampány részét fogja képezni, és az idei All-Star hétvége keretein belül kerül bemutatásra két hét múlva, azaz február 19-én.

A főbb szerepekben Kobe Bryant mellett feltűnik majd Bruce Willis, Kanye West és Danny Trejo.

A történet Bryant cipője körül forog, amire szemet vet a gonosz Kanye West.

Trailerek itt, poszterek és forgatási képek pedig gondosan elrejtve a a tovább mögé.

A Coen testvérek az előző banális rendezésük után visszatértek ahhoz a műfajhoz, amiben egyszer már alkottak egy mesterművet. Ezúttal finomabb peremen mozognak, szinte brutalitásmentesen. A True Grit ugyanis egy western köntösbe bújtatott mese, ahol a karakterek mozgatnak mindent, ahol az érték velük együtt születhetett csak a vászonra.

Jason Friedberg és Aaron Seltzer megint tréfarépát reggeliztek, és ezúttal az érthetetlenül nagy sikerű Alkonyatot pécézték ki maguknak, hogy szokásukhoz hűen hasfájásig röhögtessék a paródiák kedvelőit.

Leginkább az első rész alapján építették fel a történetet. In medias res kezdés után láthatjuk, amint Becca megérkezik Sporksba, majd közeli ismeretséget köt a fancsali Edward Sullennel. Ehhez azonban a szokatlan testi változásokat átélő Jacobnak is lesz egy-két szava, de közben idegen vámpírok támadnak Beccára, és még a Zolturi is bekavar.

Stephanie Meyer története Bella jellemétől kezdve a farkasembereken át a csillogó vámpírokig rengeteg magas labdát ad, amit a poéngyáros duó kíméletlenül le is csap. Sajnos egy egész estés filmhez ez nem bizonyult elégnek, így máshonnan is merítettek a fiúk, és még így sem éri el a játékidő a másfél órát. A film második felében érezhető színvonalcsökkenés miatt azonban ez aligha jelent problémát. Nem mintha különösebben nagy lenne a minőségromlás, de az első 40 perc tömény poénzuhatagához képest érezhetően csökken a lendület.

A legnagyobb Photoshop-mágusok is követnek el néha hibát...

Open Graves

Első ránézésre az égadta világon semmi gond nincs ezzel a poszterrel, hiszen Eliza Dushku pucérkodik rajta, és csupán néhány kígyó takarja azt, amit takarni kell.
És most nem a lábfejéről beszéltem.

A tovább mögött még 7 db. 

(Nem, ez nem az a Nelly Furtado szám.) Mi sülhet ki abból, ha Amerika egyik legrejtélyesebb bűncselekményéről készítenek filmet? Hát az, hogy nem kapunk válaszokat. Ez érthető mégis zavaró kissé, de ha mindemellett képtelenek ábrázolni a miért?-eket, ha nem jön át a pszichikai rész akkor bizony nem lesz olyan kényelmes az a fotel. Ettől függetlenül Andrew Jareckinek sikerült belenyúlnia a tutiba, mert a főszerepekre 3 olyan színészt választott, akik elviszik a filmet.

Az alábbi videó Nico Di Mattia munkásságába nyújt némi bepillantást. Az argentin fiatalember amellett, hogy már gyerekkora óta a rajzolás megszállottja, jó néhány fesztivált is megjárt animációs rövidfilmjeinek köszönhetően. Jelenleg pedig saját képregényén dolgozik.

A dark fantasy rajongók nem mondhatják el magukról, hogy különösebben el lennének kényeztetve, ezért nagy hiányt igyekszik pótolni a Solomon Kane, ami nem lett ugyan egy eget rengető alkotás, de a maga nemében egész szórakoztató.

Túl sok meglepetést nem tartogat az alaptörténet, miszerint az egykor kegyetlen, ám azóta jó útra tért harcosnak – bármennyire is nem szeretné – kardot kell rántania, hogy jótevőinek szeretett lányát kiszabadítsa a gonosz fogságából.

Hatalmas újdonságokra nem kell számítani, de az apróbb fordulatok néha váratlan vakmerőséggel szállnak szembe a giccses hollywoodi klisékkel, és ezek máris sokat javítanak az összképen. A csavarosabb történet mellett a karaktereket hiányoltam nagyon. Van a békés harcos, meg a gonosz ellenség, a többiek viszont csak jönnek-mennek, és nincs egyetlen olyan karakter sem, aki állandó részese lenne az eseményeknek, vagy egy olyan segítőtárs, aki időnként feldobná egy picit Solomon szürke hétköznapjait.

Elkapott valami furcsa, néhol vonzó mégis picit depresszív hangulat, ebben a szép időben, amikor januárt írunk és kint repkednek a plussz 15 fokok (persze te ezt már máskor olvasod). Ezért előkaptam a Summert, hogy a Kristen Bell és Katherine Heigl okozta szellemi és fizikai sérüléseket, amiket rom-komnak nevezett izékben idéznek elő, begyógyítsam picit. Azt kell mondanom, hogy sikerült - mert nem ismeretlenül használtam fel Marc Webb első komolyabb rendezését, aki mellesleg majd szállítja nekünk az új Batmant. Haha, persze. Fogja vissza magát, aki már gépelte, hogy mennyire tájékozatlan vagyok. Szóval a Spideyt.