Tele van giccsel, Robin Williams néhol már túl is játssza, de valamiért mégis eszméletlenül szerethető mozi. Olyan pozitív töltetű szemlélettel bír, ami hihetetlen szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy több ponton is megkérdőjelezhető. Hunter "Patch" Adams egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe vonul, ahol ráébred mit is kell tennie: gyógyítania, segítenie kell az embereken. Mindezt humorral, nevetéssel, "túlzott jókedvvel" - és persze az orvosi elvégzésével. Patch szemlélete, különcsége és kapcsolatteremtése átível az egész filmen - amit Robin Williams tökéletes izgágasággal és élettel ad át - amely végig az őrültség és a zsenialitás határán egyensúlyoz, de persze nem kérdés végül melyiket választja. A Patchban lobogó tűz kora ellenére hajtja előre eszméletlen sebességgel, és pont leszarja, hogy az Orvosiról kinézik vagy azt, hogy milyen konzervatív faszfejeken kell keresztülmennie azért, hogy elérje a célját, segítsen a betegeken. Williams mellett a tündéri Monica Potter remekül mutat, illetve Bob Gunton, mint Patch legnagyobb utálója "a zabszem a seggében" hihetetlen jól alakít, mert csak rühellni lehet. A dramaturgia néha túl tipikus mégsem marad el a meghatódottság, egyszerűen kihozza az emberből a könnybe lábadt szemeket - mert beteg, irtóan aranyos kölykökkel, jó fej nővérekkel és aranyos öregemberekkel csak együtt érezni lehet.
A finálé természetesen hepiend, hiába van egy lehangoló drámai rész, a végére összekapja magát és ügyesen, viccesen fejezi be a piros orrú doki történetét, aki elkezdte másképp kezelni a betegeket. Csak szeretni tudom (már vagy 5-ször láttam). 8/10
Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a 
Röhejesen hangzik, de az első kötetben Robert Kirkman előszava a legjobb. Azért, mert kvázi a zombikat csak felhasználja, nem öncélúan erőlteti a történetbe. A célja távolról sem az, hogy horrorképregényt csináljon. Arra kíváncsi mi történik, ha egy poszt-apokaliptikus környezetben zombik veszik körül a túlélő társadalomtöredéket. Egy darabjaira töredezett világban a morális értékek mennyire képesek racionális keretek között megmaradni és az átlagember hogyan él túl. Túlél-e ha a leszakadt arcú zombi szomszédját kell fejbe lőnie, hogy tovább jusson? Hogyan reagál arra ha a családját a szeme láttára zabálják fel, amit ő csak arra használhat, hogy elmeneküljön? És mit tesz akkor ha tök egyedül ébred egy kihalt, rothadástól bűzlő kórházban, ahol élőhalottak csoszognak a folyosókon. Rick Grimes első napja a számára vadonatúj világban így kezdődik.
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 
